Ha valakinek már esetleg hiányérzete támadt volna horrorfilmek terén - melyek úgy lepik el mostanság a mozivásznakat, mintha nem lenne holnap -, miután vagy két hónapja nem találkozhatott velük magazinunk virtuális hasábjain, a héten újfent képviselteti magát a zsáner nálunk is. (Sőt, előre lelőve a poént elárulom, hogy a jövő héten rögtön jön egy másik.) Habár az Utazó első látásra nem tűnt különösebben érdekesnek a hasonló produkciók tengerében, azt kell mondjam, hogy még a nézhetőbb horrorok közé tartozik, és akár egészen jó is lehetett volna, ha nem siklik kissé félre szokás szerint a vége felé.
Maddie (Lou Llobell) és Tyler (Jacob Scipio) nem szokványos fiatal pár, mivel néhány hete fejükbe vették, hogy egy lakófurgonban fognak élni, annak minden szabadságával és kényelmetlenségével együtt. Mielőtt azonban még igazán elkezdenék élvezni az utazást, egyik éjszaka egy furcsa és hátborzongató baleset szemtanúi lesznek egy elhagyatott úton, ami egy csapásra véget vet az idillnek.
Maddie ugyanis észreveszi, hogy valaki vagy valami figyeli őket, és egyre több megmagyarázhatatlan és félelmetes esemény kezd történni körülötte. Ráadásul hiába állnak odébb, a megfoghatatlan, ámde így is rémisztő entitástól sehogy sem tudnak megszabadulni.
Végül egy segítőkész, sokat tapasztalt nomád hölgytől, Diana-tól (Melissa Leo) megtudják, hogy ami üldözi őket, azt nem lehet lerázni, legfeljebb elpusztítani. Mivel nincs más megoldás, a pár elhatározza, hogy Szent Kristóf erejével szembeszáll a démonnal...
Maddie (Lou Llobell) és Tyler (Jacob Scipio) még nem tudja, mi hagyhatott ilyen nyomot a karosszérián
Lényegében tehát egy újabb alacsony költségvetésű horrorral van dolgunk mind a helyszínek, díszletek és kellékek, mind a színészek és minden egyéb tekintetében. Ettől persze még lehet jó filmet csinálni, és mivel a műfaj láthatóan továbbra is igen népszerű a nagyközönség - vagy legalábbis annak elég jelentős része - körében, még az olyan prominens stúdiók, mint a Paramount Pictures, is előszeretettel fektetnek hasonló, minimális kockázattal bíró produkciókba.
Ugyanakkor az is tény, hogy természetfeletti horrorból végképp annyi van, mint a szemét, ezért meglehetősen nehéz bármi újat mutatni a témában. Ettől függetlenül viszont általában igaz, hogy ha egy film nem természetfeletti, hanem a valóságban gyökerező része jól működik, akkor általában maga a film is működőképes.
Az Utazó esetében e tekintetben sokat segít, hogy egy szimpatikus fiatal pár áll a középpontban, akikért lehet szorítani. A vallásos jellegű sztorikkal pedig még mindig sok nézőre lehet hatni, többek között az Egyesült Államokban, de a világ számos országában úgyszintén.
A sokat látott Diana (Melissa Leo) talán segíthet
Ráadásul a színészi játék és a praktikus effektek is egyaránt igen meggyőzőek André Ovredal rendező (A boncolás, Lidérces mesék éjszakája) hozzáértő munkájának köszönhetően, akinek bőven akad tapasztalata a természetfeletti filmek tekintetében. Habár akad néhány ijesztgetős jelenet, azok többsége jól felépített, és a feszültség fokozatos adagolása alapvetően jól működik.
Miután az elején az Utazó rögtön belecsap a lecsóba, fokozatosan építkezik, és a hangulat egyre parább lesz. A természetfeletti fenyegetés jelenléte mellett a történet jó ideig nem veszíti el a kapcsolatát a valósággal sem, hiszen az örökös úton levéssel járó életmód időnként tényleg igen nehéz es félelmetes tud lenni, főleg egyedül a semmi közepén a sötét éjszakában.
A realitás érzetét tovább növeli, hogy a főszereplők karaktere együtt fejlődik a kapcsolatukkal, és valamelyest még abba is betekintést nyújt a narratíva, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az efféle nomád életmód.
Szent Kristóf majd megvéd bennünket!
Mindazonáltal nem mehetünk el amellett, hogy akad néhány lyuk és olcsó húzás a forgatókönyvben, ami igencsak el tudja indítani a nézőben a kétkedés felfüggesztését. És ami még rosszabb, a befejezés közeledtével a film egyre sablonosabbá válik, ami sajnos nem ritka probléma a hasonló produkciókkal.
Az Utazó végül már olyannyira elrugaszkodik a valóságtól, hogy néha már-már afféle horror-paródiaként is értelmezhető, a szokásos kliséket kifigurázandó. Itt már végképp nehéz lenne igazán komolyan venni a látottakat, amihez talán még az is hozzájárul, hogy a humor összességében egész jól működik a produkcióban.
André Ovredal alkotásában tehát leginkább a főszereplők története és szerethetősége az, ami átlagon felüli. A szokásos hibák, klisék és a befejezés miatt azonban a film, bármennyire is működőképes a játékidő nagy részében, nem sokkal emelkedik ki a manapság garmadával érkező horrorfilmek sokaságából.
