Itt a következő nyári blockbuster! Tavaly a Superman immár sokadik rebootja ilyentájt indította útjára az új DCU-t, és egy teljes esztendőt kellett várnunk a folytatásra. Habár Supergirl nem más, mint az Acélember unokatestvére, és ugyanolyan szupererővel bír - legalábbis egy sárga fényű csillag közelében -, jellemüket tekintve nem is lehetnének sokkal különbözőbbek.
Kara Zor-El (Milly Alcock) ugyanis korántsem az az önfeláldozó, már-már naiv, idealista típus, aki mindig segít, ha baj van. A lány sokkal jobban szereti szórakozással és kis kedvencével, a minden lében kanál, hűséges, szupercuki és szintén szupererős kutyájával, Kryptóval tölteni az idejét.
Kara éppen a huszonharmadik születésnapját ünnepli és bolygóról bolygóra járja a kocsmákat, ahol rendszerint alaposan a pohár fenekére néz, amikor a sors összehozza egy nemrég elárvult gyerekkel, Ruthye Marye Knoll-lal (Eve Ridley). A kislány azonban hiába kéri a Supergirl-ruhát az űrhajóján lévő többi kacat között tartó Kara segítségét abban, hogy megbosszulja szülei halálát - egészen addig, amíg az maga is érdekelt nem lesz az ügyben.
A tettes, a gátlástalan kalóz Krem (Matthias Scoenaerts) és bandája viszont egyáltalán nem bizonyul könnyű ellenfélnek, ezért Karának végül még saját sötét múltjával is szembe kell néznie annak érdekében, hogy győzhessen. A kérdés csupán az, hogy a bosszú vajon mennyire képes megoldani az ember problémáját?
Kara Zorl-El (Milly Alcock) hűséges kutyája, Krypto társaságát élvezi a leginkább
A történetet a 2021-22-es Supergirl: Woman of Tomorrow (A holnap hősnője) képregénysorozat ihlette, tehát a karakternek nem annyira a klasszikus mint inkább modern értelmezését láthatjuk megelevenedni. Noha magát a filmet egy nő írta, egy férfi, Craig Gillespie (Frászkarika, Én, Tonya, Szörnyella) rendezte, akit minden bizonnyal a humora miatt választott ki James Gunn és Peter Safran stúdiófőnök.
Habár már a poszter is azt sugallja, hogy a címszereplőt tekintve mennyire átlagos lányról van szó, aki történetesen szupererővel bír, a látszat annyiban csal, hogy valójában egy súlyos traumával küzdő szuperhőssel van dolgunk. Kara ugyanis az elpusztult Krypton bolygó maradványain nevelkedett, és korántsem volt olyan jó sora, mint Supermannek (David Corenswet) egy szerető földi családban.
Supergirl tehát bizonyos szempontból csak egy fiatal, aki nem igazán tudja, mihez kezdjen az erejével, illetve úgy általában saját magával és az életével, miáltal valószínűleg sokan tudnak majd vele azonosulni. És hát valljuk be, a legtöbben mi, átlagemberek sem igazán vagyunk hősies típusok, így kiélezett helyzetekben hajlamosak vagyunk meghátrálni és önös érdekeinket szolgáló döntéseket hozni.
Ruthye-nek (Eve Ridley) már gyerekkorában meggyűlik a baja a brigantikkal
Milly Alcock pedig mind a külseje és kisugárzása, mind színészi alakítása miatt gyakorlatilag tökéletes a szerepre. Az általa megszemélyesített Supergirl lényegét tekintve olyan, mint a ragyogó és szinte makulátlan Wonder Woman ellentéte, ami szintén sok - főleg női - néző számára hozhatja közelebb a karaktert.
A fentiek ellenére a narratíva nem mondható kimondottan feministának, a hangvétel pedig a vicces és a komoly keveréke, ugyanakkor sok tekintetben drámai sőt néha akár megható is tud lenni. (Szubjektív véleményem szerint a dráma egyébként jobban működik, mint a tavalyi Supermanben, amelyben túlzásba vitték a néha már-már idétlenségbe hajló humorizálást.)
A sekélyes párbeszédeket ugyan a Supergirl esetében sem úsztuk meg, mint ahogy a szokásos közhelyeket sem - a legfontosabb azonban, hogy a film képes együttérzést kelteni a nézőben, amiben a cuki kutyulinak is fontos szerep jut. Habár Krypto-t számítógépes animáció segítségével keltették életre, az annyira jól sikerült, hogy általában észre se lehet venni, így a karakter teljes mértékben működőképes és szerethető.
A kalózvezér Krem (Matthias Scoenaerts) nem ijed meg Supergirl rendkívüli erejétől
További pozitívumként értékelhető Jason Momoa feltűnése, aki Aquaman után most egy negatív, vagy legalábbis morálisan semleges figurát játszik. Lobo szerepében Momoa többé-kevésbé másfajta karakter, mint Atlantisz királya, így talán nem olyan nehéz elvonatkoztatni tőle, és látszik, hogy a macsó színész abszolút otthon érzi magát a figurában.
Az már kevésbé szerencsés, hogy a főgonosz meglehetősen feledhető, és nem igazán ad további személyes jelleget vagy érzelmi töltetet a történetnek. Az viszont biztos, hogy különféle bizarr lényekből rengeteget láthatunk a filmben, az akció és a látvány pedig szódával (értsd: kellő mennyiségű pattogatott kukoricával és üdítővel) elmegy.
Tény, hogy az időnként ellentmondásos, túlságosan leegyszerűsített vagy simán csak értelmetlen cselekmény sem a legerősebb része a produkciónak. S bár a sztori kicsit lassan indul be, a lényeg, hogy a végére kerek egészet alkot, és arra kiválóan alkalmas, hogy megismerjük belőle Superman unokatesójának eredettörténetét.
Ha ló nincs, a batár is jó - néha nem baj, ha kéznél van Lobo (Jason Momoa)
Noha érthető, ha sokak számára már eléggé unalmasak ezek a szuperhősfilmek, a Supergirl a bevett sablonok ellenére legalább részben tud valami mást mutatni, és az "egynek jó" kategória képviselőit erősíti.
A film humora ugyan eléggé megosztó lehet, a néhány fajsúlyosabb témával operáló, felnőttes hangvétellel egyensúlyt tartva kellőképp szórakoztató a játékidő bő másfél órájára. A napjaink kulturális környezetéhez hozzáigazított címszereplő pedig méltó társa lehet Supermannek, amennyiben az alkotók elég érdekes történettel tudnak előrukkolni.
A stáblista alatt felesleges várni plusz jelenetre, de az már biztos, hogy a karakter jövőre visszatér a Superman folytatásában - reméljük, arra érdemesebb lesz várni!
- ezért nem ért csalódás.
