Star Wars: Az akolitus sorozatkritika

Éppen ezért számos rajongó részéről igen jelentős várakozás előzte meg a szériát, az első néhány epizód megjelenését követően azonban leginkább csak fanyalgó hangokat hallani, és Az akolitus jelenleg a sokak által mérvadónak tekintett IMDb-n is csupán 4 pont alatti felhasználói átlaggal rendelkezik a maximális 10-ből.

Ezen pontozás mögött mindazonáltal azt is látnunk kell, hogy - mint manapság oly gyakran - újfent a szélsőséges megnyilvánulások dominálnak, ugyanis az értékelők több mint fele 1, azaz egyetlen egy pontot adott a produkcióra, és több mint 10% adott rá 2 pontot. Ugyanakkor amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a másik oldalon a 10-es értékelések aránya 8% körül van, miközben az említetteken kívül alig akad másik olyan pontszám, melyre 5%-nál többen adták le a voksukat.

Látható tehát, hogy a szélsőséges, elsősorban érzelmi alapú értékelések még annál is jobban eltorzítják a végeredményt, mint azt egyébként általában szokták az elvakult rajongók és azok, akik vagy nagyot csalódtak, vagy egyszerűen úgy utálják az egész produkciót vagy franshise-t, ahogy van.

Éppen ezért reális, vagy legalábbis ahhoz közeli véleményt alkotni esélyünk sincs pusztán a hasonló pontozásos értékelések figyelembe vételével, ahhoz közelebbről meg kell vizsgálnunk magát a sorozatot, illetve az eddig napvilágot látott epizódok alapján született, szóbeli kritikákat.

Ami az utóbbiakat illeti, Az akolitussal szemben gyakori kifogásként találkozhatunk azzal, hogy túlságosan lassú, steril, gyenge a forgatókönyv, elcsépelt az alapszituáció, nem jó a színészi játék, nem igazán karizmatikusak vagy szerethetők a karakterek, gyenge a körítés, nincs meg a megszokott Star Wars hangulat ésatöbbi.

S bár ezen kritikák többségének van valamiféle jogos alapja, a magam részéről nem hinném, hogy csak és kizárólag negatívumokat lehet felfedezni a szériában, és abban sem vagyok biztos, hogy ez lenne a Star Wars eddigi mélypontja, egybevetve mindent, amit eddig láttunk ebből a folyton táguló univerzumból. Így azt sem gondolom, hogy Az akolitus vizuális effektusai például sokkal rosszabbak lennének egy Ahsokához vagy akár egy Obi-Wan Kenobihoz képest.

Tény, hogy a produkció megvalósításában tetten érhető valami, amit nem is annyira igénytelenségnek, mint inkább amolyan nemtörődöm lazaságnak neveznék. Ilyen például amikor úgy akarnak eladni valakit tizenhat évvel idősebb Jedi-mesternek, hogy egyszerűen csak egy szakállat és egy sebhelyet tesznek rá, illetve egy kicsit megváltoztatják a frizuráját, és ezzel el van intézve a dolog. Ugyanakkor ne mondja senki, hogy a Kenobiban nem volt gáz a negyven éves, öregítetlen ábrázatú Hayden Christensen mint ifjú Jedi padavan?

Ennek ellenére úgy vélem, annak a szériának is megvoltak a maga értékei (nem is kevés), mint ahogy Az akolitusban is felfedezhető a potenciál. Egyrészt látszik, hogy az alkotók sokat foglalkoztak az univerzum koherenciájával és a világépítéssel, de többek között az új kosztümök is egészen tetszetősre sikerültek.

S noha a karakterek és a sztori vonzereje egyelőre valóban nem az igazi, és éppenséggel a nyaktörőnek nem nevezhető tempótól sem izguljuk halálra magunkat, még nem tudjuk, hova fut ki a történet, melyen azért itt-ott megmutatkoznak a tudatos építkezés jelei.

Lehet, hogy az igazi varázslat és feszültség egyelőre hiányzik a sorozatból, és erősen kérdéses, hogy megjön-e bármilyen szinten a későbbiek során. Viszont azt el kell ismerni, hogy például a harmadik rész már kifejezetten komoly húrokat penget, amennyiben visszatekintést nyújt a konfliktus forrására: vajon miért vadászik Jedikre a titokzatos ifjú harcos, Mae (Amandla Stenberg)?

A Jedik tizenhat évvel korábbi, sorsdöntő találkozása az akkor még kislány közösségével szembesít bennünket a beavatkozni vagy nem beavatkozni ősi dilemmájával. Hiszen ha belegondolunk, születési helyétől függetlenül elvileg mindenkinek joga van (vagy legalábbis kellene legyen egy civilizált társadalomban) ahhoz, hogy eldöntse, mit akar kezdeni a saját életével.

Ugyanakkor az is igaz, hogy ha eme jogot érvényesítendő beleavatkozunk az adott közösség életébe, azzal szélsőséges esetben olyan katasztrofális hatást gyakorolhatunk rájuk, mely annak akár összes tagját igen kedvezőtlenül érintheti. Bár nem állítom, hogy Az akolitus alkotói mindent kihoztak a témából, a viszonylag rövid játékidővel bíró epizódban nagyjából elmondták róla mindazt, amit lehetett.

Ezért sem gondolom azt, hogy feltétlenül a földbe kellene döngölni a sorozatot csupán az első néhány rész megtekintését követően, hiszen akadnak benne negatívumok és pozitívumok is, ám valamilyen szinten még mindig csak az alapozásnál tartunk. A magam részéről valójában két fő problémát látok egyrészt Az akolitussal és hasonló sorozatokkal, illetve általában a Disney Star Wars (vagy akár egyéb) témájú alkotásaival kapcsolatban.

Az egyiket a Disney-től immár megszokottá vált húzások jelentik, a sztereotipikus szereposztástól kezdve a karakterek szexualitására tett utalásokon keresztül a különféle mai kulturális jegyek átültetéséig a messzi-messzi galaxisba, melyek nem feltétlenül növelik az autentikusságot és az ún. "Star Wars-feelinget".

Szerencsés esetben előfordul, hogy mindezt képesek ellensúlyozni azzal, hogy kvázi szabad kezet adnak egy olyan kiváló filmkészítőnek, mint mondjuk Tony Gilroy, akinek alapvetően az Andort köszönhetjük. (Mellesleg bármilyen ütős is lett végül az a széria, az is fokozatosan építkezett, és időnként abban is előfordultak a legújabb kori Disney-re jellemző húzások.)

A másik oldalon viszont abban látom a problémát, hogy kinevezték Dave Filoni-t a Lucasfilm kreatív vezetőjévé, miáltal immár egyfajta felügyelőként döntő szerepet gyakorolhat minden mozgóképes Star Wars alkotásra. Filoni valójában egy, az animáció világából érkezett rajongó, és akkor került először a képbe, amikor George Lucas rábízta A klónok háborúja c. sorozatot. Ezt követően egyre feljebb küzdötte magát a ranglétrán, és azután többek között Jon Favreau-val is együtt dolgozhatott a több szempontból mérföldkőnek nevezhető A Mandalorin.

Mindez azonban alapvetően nem változtat azon, hogy Filoni az animációban otthon érzi magát és abban elég jó, élőszereplős sorozatokban azonban már nem igazán. Így nem nagyon tudja azt sem, hogyan kell megrendezni egy, az utóbbi kategóriába eső produkciót, ami abszolút tetten érhető az Ahsoka igencsak szerény minőségében (lásd a steril hangulatot, a rengeteg pózolást és az időnként nem létező színészi játékot, vagy éppen a korábbi szériákhoz kényszeresen hozzáigazított cselekmény blődségeit).

Filoni tehát túlságosan is rajongói szemmel tekint a Star Warsra, emiatt sok az általa eszközölt "fan service", vagyis a rajongók (legalábbis egy részének) kényszeredett kiszolgálása. Ugyanakkor az sem feltétlenül válik az előnyére, hogy gyakran megosztó tartalmakhoz ragaszkodik. S bár az önmagában nem baj, ha valakit érdekelnek az Erő használatának a megszokottól eltérő, a Jedik és a Sith-ek világán kívül eső módjai, az már jóval kevésbé szerencsés, ha a boszorkányokkal és hasonlókkal elviszi a Star Warst a hard fantasy irányába.

Tekintve, hogy az új kreatív igazgató kapott egy saját filmet (A Mandalori és Grogu), és hogy lényegében az összes többi produkciót is már ő felügyeli, a Star Wars jövője sajnos meglehetősen kétséges (de akár homályosnak is nevezhetjük). Filoni és a Disney közös ténykedését látva a régi rajongóknak sajnos nemigen lehetnek vérmes reményei a jelenlegi iránnyal kapcsolatban?

Ami viszont magát Az akolitust illeti (vagy éppen bármelyik önálló produkciót), nem szabadna abba a hiába esnünk, hogy csak a negatívumokat vagy a pozitívumokat vesszük észre, vagy hogy túlságosan elhamarkodottan ítélkezünk. Hisz valójában még nem találkoztunk az igazi rosszfiúkkal sem, és a széria végéhez közeledve alighanem a konfliktus és a dráma is tovább éleződik majd.