Star Wars: Andor 2. évad sorozatkritika

Ami pedig magát a szakmai megítélést illeti, a kritikák alapján alighanem minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Andor első évada volt eddig a legszínvonalasabb az összes élőszereplős Star Wars széria közül. Sokak véleménye szerint a franchise-nak még sosem volt ennyire realisztikus, az emberi sorsokat és drámát a legvalósághűebben ábrázoló darabja, amivel valószínűleg nehéz lenne vitába szállni.

Ugyanakkor éppen ezzel függhet össze mások ellenvéleménye, miszerint a sorozat túlságosan vontatott és unalmas, és hogy lényegében alig történik benne valami, a játékidő nagy része pedig főként hosszúra nyújtott és felesleges expozícióval telik. Tény, hogy az első évad nem annyira akcióközpontú, mint inkább karakterközpontú sorozat benyomását keltette, amit a széria szülőatyja, a Bourne-filmekről és a Michael Claytonról ismertté vált, a Zsivány Egyesben is közreműködő Tony Gilroy sem rejtett soha véka alá.

Az viszont tudható volt, hogy a második évad nem csupán néhány hónapot, hanem lényegében öt teljes évet ölel majd fel, melynek során fokozatosan éleződik a Birodalom és a felkelők közötti konfliktus, mígnem elérkezünk az eredeti trilógiához, illetve gyakorlatilag az azt közvetlenül megelőző Zsivány Egyes nyitójelenetéhez. És ha így nézzük, akkor egészen biztosan fel kell, hogy pörögjenek a dolgok a folytatásban, ahogy a két oldal képviselői mindinkább egymásnak feszülnek, nem igaz?

Nos, az Andor második évada valóban igen sűrűnek tűnik, ha azt vesszük, hogy négyszer három epizódban mesél el egy-egy történetet, melyek között rendre nagyjából egy év telik el. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy az első évadban csalódott rajongók számára nem biztos, hogy ezzel eljött a megváltás, lévén a Disney+-ra eddig felkerült első három rész alapján a narratívát tekintve alapvetően ugyanott folytatták az alkotók, ahol az első évadban abbahagyták.

Igaz, az első rész látszólag rögtön a dolgok közepébe vág: az immár a titkos lázadó vezetőnek, Luthen Raelnek (Stellan Skarsgaard) dolgozó Cassian Andort (Diego Luna) egy birodalmi tesztlétesítményben találjuk, ahol egy beépített emberhez szóló, szíverősítő beszéd után nem sokkal elköti a legújabb TIE Avenger vadászgép prototípusát.

A rosszfiúk természetesen nem hagyják annyiban a dolgot, és hősünk után erednek - ám nem csupán ők nehezítik meg alaposan Cassian életét. A megbeszélt helyszínen ugyanis nyoma sincs annak, akinek át kellene adnia az ellopott vadászgépet, talál viszont helyettük egy helyi lázadó sejtet, akik láthatóan ott ragadtak, és egymásnak feszülve próbálnak érvényt szerezni különböző véleményüknek.

Eközben Luthen újfent halálra aggódja magát, hogy miért nem kap már hírt az akció alakulásáról, mialatt éppen leszállít egy értékes szobrot titkos szövetségese, Mon Mothma (Genevieve O'Reilly) lányának esküvőjére. Mothma szenátornak pedig továbbra is szembe kell néznie a kamasz Leida (Bronte Carmichael) eltérő nézeteivel és csendes megvetésével, ám ennél még nagyobb gondot jelent számára régi barátja, Tay Kolma (Ben Miles) furcsa viselkedése és a felkelőket pénzelő alapítvány fedősztorijának veszélybe kerülése...

A fentiek alapján már sejthető, hogy dráma és intrika bőven akad a második évadban is, miközben az akció most sem annyira gyakori vendég, mint azt sokan szeretnék (legalábbis egyelőre). Mivel azonban a sorozat felettébb súlyos témákat boncolgat, ez többnyire igen komoly hangvétellel jár együtt, ami nem annyira hajaz a filmek általában könnyedebb és kalandosabb jelleget kihangsúlyozó - csúnya szóval élve romanticizáltabb - narratívájára.

Az Andor, melynek egyik legnagyobb erőssége, hogy még a mellékszereplők sincsenek elhanyagolva, lényegében mindenkit folyamatosan nehéz helyzetek és döntések elé állít, hogy azután az azokra adott reakcióikból építkezzen. Ezen döntések közül az egyik oldalon, a felkelők tekintetében a leginkább jellemző és talán legtöbbször visszatérő motívum az - adott esetben akár önmagunk feláldozásával járó - áldozathozatal a nagyobb jó érdekében, ami nem egyszer igen komoly dilemma elé állítja a szereplőket.

A morális szempontok ugyanakkor jóval kevésbé aggasztják a Birodalom hatalmát építő és fenntartó karaktereket, akik mindazonáltal sokszor ugyanúgy lemondanak az élet élvezetéről megszállottságuk és a következetesen és jó mélyen beléjük vert doktrína, dogmák, önámítás, képmutatás, hazugságok és féligazságok miatt. A sorozat azonban azt is kiválóan érzékelteti a nézővel, hogy a birodalmiak is csak emberek, mivel úgy is kezeli őket, minden hibájukkal, gyarlóságukkal, esendőségükkel és időnként meg-megmutatkozó erényükkel együtt.

Mindennek ellenére természetesen a fő motívum továbbra is a terjeszkedő Birodalom kapzsisága és könyörtelensége, melynek lépten-nyomon tanúbizonyságát adja. Ezt Cassian barátai, Bix (Adria Arjona), Brasso (Joplin Sibtain) és Wilmon (Muhannad Baier) is kénytelen újfent megtapasztalni, miután az elnyomás ellen fellázadt Ferrixről való menekülésüket követően a birodalmi élősködők a békés Mina-Rau agrárbolygón sem hagynak nyugtot nekik.

A Birodalom törtetését azonban talán senki sem képes hívebben prezentálni, mint a mindenáron az Uralkodó kegyeit kereső Krennic igazgató (Ben Mendelsohn), aki attól sem riad vissza, hogy akár egy egész bolygót kisajátítson és tönkretegyen szupertitkos projektje, a túlságosan is lassan készülő Halálcsillag megvalósulása érdekében.

A Birodalmi Biztonsági Hivatalnál dolgozó Dedra Meero (Denise Gough) a jelek szerint ebben hathatós segítségére lehet, annak ellenére, hogy a szervezett lázadást az első körben kiszimatoló, úgyszintén a végletekig ambiciózus nő még korántsem tett le abbéli szándékáról, hogy megtalálja Cassiant és annak csak "Tengely"-ként ismert főnökét.

Valamilyen szinten azonban minden szereplőnek van magánélete, így még Meero felügyelőnek is, aki immár egy párt alkot a szintén Andort hajkurászó Syril Karnnal (Kyle Soller). Az, hogy mennyire szól eme kapcsolat egyenlő felek közötti romantikáról, vagy inkább afféle birtoklási vágyról és érdekkapcsolatról, majd kiderül - Dedra mindenesetre már a férfi anyjával, a szintén uralkodó természetű Eady-vel (Kathryn Hunter) való első találkozás során igyekszik tisztázni, hogy ki a főnök.

Az ilyen és hasonló jelenetek időnként csempésznek némi könnyedséget az egyébként végig igencsak komor és drámai narratívába, mely nem ritkán tele van feszültséggel. Szerencsére azért akad humor is bőven, még ha néha kissé sötét, cinikus vagy ironikus is, amit még inkább kihangsúlyoz a szerepeikben nem ritkán lubickoló, a feladatot láthatóan élvező színészek alakítása.

Hiába tudjuk vagy sejtjük hát, mi lesz a szereplőkkel, így is felettébb érdekfeszítő látni a történetük külön-külön vagy akár együttesen történő kibontakozását. Ráadásul az is ismert, hogy még több olyan eseményre fog sor kerülni a második évadban, amit sok rajongó már régóta látni szeretne: ilyen például Cassian és a droid K-2SO találkozása, a felkelő bázis létrehozása a Yavin IV-en, a Zsivány Egyes cselekményét közvetlenül megelőző események, és még sorolhatnánk.

A kiváló alkotó- és szereplőgárda jóvoltából tehát lényegében tanúi lehetünk a szervezett felkelés megszületésének, a színészi alakítások mellett az elsőrangú látványnak, díszleteknek, kellékeknek és kosztümöknek köszönhetően. Igazából kevés olyan dolog van, amit jogosan felróhatunk a produkciónak - hacsak nem annyit, hogy időnként talán kicsit sok a kényelmes véletlen, a Star Warsra annyira jellemző idegen fajú lényből pedig túlságosan kevés van.

S bár a folytatásban egészen biztosan még jobban felpörögnek majd az események, az eddigiek ismeretében könnyen előfordulhat, hogy az akció továbbra is csupán másodlagos fontossággal bír majd. Ezért az a néző, aki folyamatosan csak azt várja, hogy "történjen már valami", bizony a második évadban is jó eséllyel csalódni fog.

Ugyanakkor van rá mód, hogy ne unatkozzunk, ehhez azonban a szereplők helyébe kell képzelnünk magunkat, hogy azonosulni tudjunk velük. A kulcsszó a türelem, az odafigyelés és az empátia - ugyanis amennyiben képesek vagyunk együtt érezni egy-egy karakterrel, akkor nagyon is átjön az általuk megtapasztalt dráma és feszültség. Vagyis ha sikerül érzelmileg átadnunk magunkat a narratívának, akkor ránk is hatni fog, de ha meg sem próbáljuk, akkor erre nyilván esélyünk sincsen...