Star Trek: Starfleet Academy sorozatkritika

A hasonló brandeknél általában, a Star Trek esetében pedig különösen fontos, hogy mialatt igyekszik szem előtt tartani a régi rajongók ízlését és elvárásait, valamivel az újabb generációk figyelmét is sikerüljön felkeltenie, már ha hosszabb távon fenn akar maradni. Talán ez volt az oka annak, hogy a Starfleet Academy-vel, azaz Csillagflotta Akadémiával kifejezetten a fiatalabb korosztályt célozták meg az alkotók.

A sorozat ugyanúgy Alex Kurtzman producer kibővített Star Trek univerzumának része, mint a néhány évvel ezelőtt debütált Prodigy animációs széria, ami viszont gyakorlatilag gyermekek számára készült. A Starfleet Academy ellenben nagyon is felnőtteknek való témákat dolgoz fel időnként a Star Trekre jellemző, filozofikus hangvételben, ami a régi rajongók számára akár csalogató is lehet(ne).

A helyzet viszont az, hogy a narratíva hasonlóságai a régebbi sorozatokhoz itt nagyjából véget is érnek, és a játékidő jelentős részében egy sokkal könnyedebb, elsősorban a szórakoztatást célzó, kommerszebb hangvétel az uralkodó. A kérdés, hogy vajon e kettő hogy fér meg egymás mellett, és milyen hatásai lehetnek a széria megítélése szempontjából?

A történet a távoli jövőben, a 32. században játszódik, a Discovery c. sorozat utolsó évadának eseményei után. A Csillagflotta és a Bolygók Egyesült Föderációja egy kataklizmát követően igyekszik talpra állni, ennek részeként pedig újra megnyitják a Csillagflotta Akadémiát San Francisco-ban.

Az intézmény vezetőjévé azt a Nahla Ake kapitányt (Holly Hunter) választják, aki egy ideje már visszavonultan szolgálja a Föderációt, amióta egy ellentmondásos szituációban úgy döntött, hogy szétválasztja egymástól Anisha Mirt (Tatiana Maslany) és kisfiát, Calebet. Amikor azonban megkapja a lehetőséget, hogy mindent jóvátegyen, szembe kell néznie az immár felnőtt Caleb (Sandro Rosta) makacsságával, önfejűségével és bizalmatlanságával.

Hogy megzabolázza és jó útra terelje a kallódó fiatalembert, Ake soron kívül felveszi őt az Akadémiára, amit nem mindenki néz jó szemmel. Ennek ellenére a kadétok végül maguk közé fogadják, és még a szerelem is rátalál a bájos Betazoid lány, Tarima Sadal (Zoe Steiner) személyében.

S míg a kadétoknak általában csak a kurzus során naponta felmerülő, apróbb kihívásokkal kell megküzdeniük, időről időre a Föderáció és az emberiség sokkal komolyabb problémáival és dilemmáival is szembe kell nézniük...

Talán a fenti leírásból is sejthető, hogy a Starfleet Academy kezdetben egy igen kemény hangvételű sorozatnak indul, ami érzelmileg és gondolatiságában is hatni igyekszik a nézőire. Egy idő után azonban, az Akadémián kibontakozó események láttán már azon kezdtem gondolkodni, hogy ez az egész talán nem akar több lenni egy paródiánál.

Ám mivel a gyakran könnyedbe átcsapó narratíva a későbbiek során is időről időre igen komoly témákat hozott fel, be kellett látnom, hogy a sorozat valamilyen szinten mégiscsak azt szeretné, hogy komolyan vegyék. Csak éppen az a baj, hogy ez majdhogynem egyáltalán nem lehetséges...

És ennek nem is csak a rágózó kadétok és a parancsnoki székben fetrengő, a kelleténél talán szintén többet poénkodó, beszédhibás kancellár-igazgató az oka, mint inkább az a tény, hogy általában a szereplők sokkal jobban hasonlítanak a mai kor nyugati emberére, mint a korábbi Star Trek sorozatokban látott karakterekre. Köntörfalazás nélkül ezt leginkább úgy lehetne megfogalmazni, hogy ugyanaz a manapság egyre felkapottabb, harsány idiotizmus jellemzi őket, mint ami alapvetően az Egyesült Államokból indult világhódító útjára.

Emiatt viszont a széria nem annyira érződik egy távolabbra kivetített jövő képének, mint inkább a mostani amerikai társadalom trendi allegóriájának. Ami viszont egykor, többek között a Vissza a jövőbe filmekben még vicces volt, az itt már sokkal inkább kínos, fájdalmas és elszomorító. Már csak azért is, mert ha a jövőben tényleg ilyenek lesznek az emberek (mint amilyenek lényegében már ma is egyre inkább), akkor az egy olyan jövő, amivel nem hivalkodni kellene, hanem siránkozni rajta.

Úgy gondolom, itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a régebbi generációk máshogy nevelkedtek és nekik más az ízlésük, mint a mai fiataloknak (habár a széria megítélésében ez is kétségkívül szerepet játszik). És még csak nem is igazán arról, hogy a liberálisok és a konzervatívok újfent egymásnak feszülnek az értékrendbeli különbségek miatt.

Gene Roddenberry-nek köszönhetően a Star Trek alapvetően mindig is liberális felfogást tükrözött, lévén különböző fajokból származó személyek (kollektív) önmegvalósítását állította a középpontba, és ezzel önmagában nincs is semmi probléma. A baj újfent a szélsőségek propagálásával van, na meg a végletekig individualista, állandó versengést hirdető kultúra és az együttműködő szolidaritás nehezen összeegyeztethető voltával.

Míg a franchise korábbi iterációi leginkább a közös boldogulást szorgalmazták, addig itt minden a kadétok rivalizálásáról szól, illetve az egyéni különbségekről és azok szabad gyakorlásáról. Persze mondhatjuk, hogy a fiatalok jellemzően minden korban hajlamosak infantilis módon viselkedni, ugyanakkor az is igaz, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen példát állítunk eléjük, és ha sokszor a felnőttek is önmaguk karikatúrájának tűnnek, akkor tőlük vajon mit várhatunk?

Aligha túlzás kijelenteni, hogy amit ebben a sorozatban látunk, annak sajnos már szinte semmi köze sincs a régi Star Trek szellemiségéhez, ami anno Kirk és Spock kalandjaival indult, hogy azután Picard és Riker történeteivel érje el a csúcspontját. Holly Hunter alakítása azonban sehol sincs William Shatnerhez, Patrick Stewarthoz, vagy - hogy ne legyünk szexisták - a Voyager kapitányaként ismertté vált Kate Mulgrew-hoz képest, mivel hiányzik belőle a karizma és az igazi egyéniség, de legfőképpen a méltóság.

A félig Klingon elsőtiszt és felügyelő, Lura Thok (Gina Yashere) nyers stílusa valószínűleg ezt hivatott ellenpontozni, ám az is túlságosan sztereotipikusnak és erőltetettnek hat, némileg hasonlóan a szintén Klingon, ám jóval érzékenyebb kadét, Jay-Den (Karim Diané) figurájához. A SAM névre hallgató holografikus lény (Kerrice Brooks) egy újszülött naivitásával látja és reagálja le a világot, az elsősorban szintén humorforrásként visszahozott holografikus Doktor (Robert Picardo) pedig még kevesebbet tesz hozzá a narratívához.

A középpontban álló, a Csillagflottából kiábrándult kadét, akit korán megviselt és bizalmatlanná tett az élet, mindazonáltal még ellentmondásosabb figura. A Calebet alakító Sandro Rosta, bár időnként sikeresen elcsípi a Star Trek esszenciáját, annyira a flegma közöny és a tudálékos, mégis segítőkész zseni karaktere között ingadozik, hogy láthatóan nem is igen tud mit kezdeni a szerepével. Mivel azonban elsősorban az ő szemén keresztül látjuk az Akadémiát és a Föderációt, az utóbbiakról is felettébb homályos és nehezen kiismerhető képet kapunk.

Az alkotók azért láthatóan próbálkoznak, és a szokásos, a franchise-re jellemző ideákon - empátia, egység és béke, más emberek, életformák és kultúrák elfogadása stb. - túlmenően olyan témákat is bedobnak, mint a vita ereje és fontossága vagy a kompromisszumra való hajlandóság. Az ellentmondásos tálalás azonban nagyban gátolja a mondanivaló hiteles átadását, s bár a Star Treknek mindig is az volt az egyik alapvető célja, hogy kitágítsa az emberek horizontját, ez a fantáziátlan sorozat legalább annyira beszűkíti a fiatalok látásmódját.

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de amikor sci-fit nézek - pláne a Star Treket -, akkor én nem azt a világot szeretném viszontlátni, amiben élek, hanem egy másfajta, előremutató és pozitív jövőképet. Amit viszont Kurtzman és társai produkciójában látunk, az semmiképp sem nevezhető annak, sokkal inkább egy adott kor termékének és lenyomatának, ami magán viseli az időszakra jellemző szélsőségek jegyeit.

Habár a látványvilág alapvetően nem lett rossz, sokszor hamisnak tűnik, főleg a kültéri felvételeknél, ahol mesterséges háttereket és megvilágítást alkalmaztak. Ezt mondjuk még el lehet nézni egy hasonló produkciónak, az ellentmondások tömkelegét viszont már annál kevésbé.

Mit keres például egy vastag keretes, hagyományos szemüveg egy világban, ami tele van mindenféle futurisztikus eszközzel? A lemezjátszót még talán lehet nosztalgiával magyarázni, de ezt... Ott van továbbá, hogy a USS Athena csillaghajó képes bedokkolni az Akadémiára, ugyanakkor a kadétok a világűrben is tanulhatnak a fedélzetén utazva. Ha úgy nézzük, ez akár jó és praktikus ötletnek is tűnhet, más szempontból azonban akár úgy is értelmezhető, mint egy másik erőltetett próbálkozás az újításra.

Lehet, hogy a fiatal nézők egy részének ez bejön, de vajon tényleg ez kell a népnek? A visszajelzések szerint egyáltalán nem - de legalábbis a Star Trek rajongók többségének egész biztosan nem, akik a korábbiakhoz képest többnyire csalódásként és visszalépésként értékelik a szériát. A Starfleet Academy tipikusan olyan alkotás, melynél a kritikusok sokkal többre tartják a látottakat, mint a nézők általában - persze azzal már jó ideje tisztában vagyunk, hogy az ítészek többsége mostanság milyen szemüvegen keresztül nézi a filmeket és sorozatokat.

Nyilvánvaló tehát, hogy Kurtzman és a CBS stúdió új rajongókat akart szerezni a sorozattal, ami részben talán sikerült is nekik. Közben viszont, úgy tűnik, rengeteget elveszítettek a régiek közül, aminek alighanem éppen az a legfőbb oka, hogy annyira a fiatalok meghódítására koncentráltak, hogy közben több tekintetben is megfeledkeztek arról, mitől is igazán Star Trek a Star Trek.

A rengeteg referencia a nagy elődökre aligha fogja megmenteni a produkciót, ami a jelek szerint könnyen a legújabb, Disney-féle Star Wars mozik sorsára juthat, vagy még azoknál is nagyobb bukás lesz. Aki ennek ellenére tenne vele egy próbát, a SkyShowtime streaming platformon megteheti, de túl sokat ne várjon tőle...