South of Midnight (PS5) játékteszt

A történet szerint Hazel bőrébe bújunk, aki egy pusztító hurrikán után indul el megkeresni az eltűnt édesanyját. A helyszín az amerikai déli, mocsaras vidék, csak épp nem a turistás verzió, hanem az a fajta, ahol a legendák, népmesék és rémtörténetek nem csak esti ijesztgetések, hanem nagyon is létező dolgok. Ez az egész folklórra építő világ az egyik legerősebb eleme a játéknak, és szerencsére nem csak díszletként funkcionál.

A South of Midnight nem akar mindenáron grandiózus lenni, nem akar világmegváltó narratívát tolni az arcodba. Ehelyett egy személyesebb, intimebb történetet mesél el veszteségről, traumáról és feldolgozásról. A "Weaver" képesség, ami lényegében egy mágikus szövő- és varróerő, nem csak egy gameplay elem, hanem szervesen beépül a történetbe is. Nem fogod tőle letenni a hajad, nem lesz belőle új klasszikus, de végig ott tart annyira, hogy érdekeljen, mi lesz a vége. És ez bőven elég.

Ami viszont tényleg kiemelkedő, az a prezentáció. A játék látványvilága első ránézésre is különleges, de ahogy haladsz előre, egyre inkább értékeled, mennyire tudatos minden egyes döntés mögötte. A stop-motion ihletésű animációk, a kissé darabos, mégis karakteres mozgás, a környezet és a lények dizájnja mind azt sugallják, hogy itt valami egyedit akartak létrehozni. Néha konkrétan olyan érzésed van, mintha egy sötétebb tónusú mesekönyv lapjai között bolyonganál.

Ez a vizuális stílus ugyanakkor megosztó is lehet. Van, aki azonnal beleszeret, más pedig azt érzi majd, hogy valami nincs rendben a mozgással. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem technikai hiba, hanem tudatos művészi döntés, de attól még nem biztos, hogy mindenkinél működni fog. A zene viszont szinte garantáltan betalál.

A blues, a gospel és a country elemek keveréke nem csak aláfestésként van jelen, hanem aktívan hozzájárul a hangulathoz, néha egészen emlékezetes pillanatokat teremt. És akkor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a South of Midnight igazán elkezd botladozni. Mert hiába az erős hangulat, a korrekt történet és az egyedi tálalás, a játékmenet egyszerűen nem tud felnőni ezekhez az erényekhez.

A harcrendszer az első órákban még kifejezetten ígéretes. Hazel különböző weaver képességekkel operál, ellenfeleket kötöz meg, taszít, kombinálgat, és szépen lassan új skilleket is kapunk, amelyeket fejleszthetünk. Papíron ez egy teljesen jól működő rendszer alapja. A gyakorlatban viszont nagyon hamar elkezd ismétlődni. Az arénaharcok egymást követik, az ellenfelek variációja korlátozott, a harcok ritmusa pedig alig változik. Hiába bővül az eszköztár, valahogy sosem áll össze igazán dinamikus egésszé, inkább csak egy egyre hosszabb lista lesz ugyanarra az alapra.

Ez az a pont, ahol a játék elkezd fárasztóvá válni. Nem azért, mert nehéz lenne, vagy mert rosszul működne, hanem mert egyszerűen túl sokszor csináltatja veled ugyanazt. Egy idő után már előre tudod, mi következik, és ez az élmény rovására megy.

A platforming szekciók hasonló cipőben járnak. Teljesen rendben vannak, működnek, nem idegesítőek, de semmi különöset nem kínálnak. Ugrálsz, kapaszkodsz, haladsz előre, de sosem érzed azt, hogy ez különösebben izgalmas lenne. Inkább csak egy átvezető elem a harcok között, ami kitölti az időt, de nem ad hozzá érdemben az élményhez.

A probléma inkább az, hogy a játék struktúrája nagyon hamar kiismerhetővé válik. Egy kis mászkálás, egy kis platforming, egy arénaharc, majd az egész kezdődik elölről. Ez a loop a játék végéig elkísér, és bár eleinte még működik, idővel egyre inkább monotonná válik.

A tempó is ennek megfelelően alakul. Az eleje kifejezetten erős, hiszen új a világ, újak a mechanikák és a történet is szépen indul. A játék közepe viszont hajlamos leülni. Itt már nem érkezik elég új impulzus, a harc addigra kifullad, a platforming nem tudja feldobni a tempót, és az egész élmény egy kicsit laposabbá válik. Szerencsére a végére valamennyire összeszedi magát, és a történet lezárása elég motivációt ad ahhoz, hogy végigmenj rajta.

Összességében a South of Midnight egy könnyen szerethető, mégis problémás játék. Az atmoszférája, a látványvilága és a zenéje kiemeli a mezőnyből, a története pedig elég erős ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. Ugyanakkor a játékmenet repetitivitása és a változatosság hiánya miatt nem tud igazán emlékezetes élménnyé válni.

Ez az a típusú játék, amit elsősorban a hangulatáért és a világáért érdemes végigvinni, nem pedig a gameplay miatt. Ha ezzel tisztában vagy, és így ülsz le elé, akkor egy kifejezetten élvezhető kaland vár rád. Ha viszont mélyebb, változatosabb játékmenetet keresel, akkor könnyen lehet, hogy csalódni fogsz.

TesztplatformPlayStation 5

7/10

ÉrtékelésJó

Ami betalált

• Egyedi, erős vizuális stílus
• Kiváló soundtrack
• Érdekes világ és folklór
• Korrekt sztori

Ami fájt

• Brutál repetitív harcrendszer
• Kevés változatosság a gameplay-ben
• Középtájon leül a tempó
• A mechanikák nem fejlődnek eleget