Az ember azt hinné, hogy ha egy új Silent Hill érkezik, akkor újra a nyirkos, rozsdás amerikai kisvárosba térünk vissza, ahol a levegő sűrűbb, mint a benzinkúti hot-dog mustárja. A Konami viszont azt mondta: "Fogd a kabátod, megyünk Japánba." És így született meg a Silent Hill f, a sorozat legkülönösebb, legmerészebb, és talán legmegosztóbb fejezete. Mert hiába a régi cím, hiába a lelki trauma, ez a játék más. És aki nem tudja elengedni az amerikai kisvárosi nyomor ikonikus atmoszféráját, az bizony itt el fog veszni a szirmok között. Szó szerint.
A játék az 1960-as évek Japánjában játszódik, egy fiktív, Ebisugaoka nevű kisvárosban, ahol látszólag minden a békés vidéki idillről szól: kimonók, cseresznyevirág, kedves iskoláslányok - aztán hirtelen beindul a rothadás, és az egész város szó szerint virágba borul. Csakhogy nem a romantikus értelemben. A sztori középpontjában egy középiskolás lány, Shimizu Hinako áll, aki valahol félúton van a traumatikus bántalmazott tinédzser és a végzet asszonya között - és ahogy az lenni szokott Silent Hillben, az ő személyes pokla válik a világ poklává is.
A történet lassan indul, de ahogy a gombák és a parazita virágok szétterjednek, a sztori is egyre jobban kibomlik. A japán folklór itt nem díszlet, hanem szerves része a cselekménynek: a "hanae" (virágosodás) motívuma, a szellemi tisztulás és az önfeláldozás témái mélyen áthatják a karaktereket. Közben ott a klasszikus Silent Hill-dilemma is: mennyi mindent képes eltorzítani az emberi bűntudat? Csak itt most nem rozsda és vérfolt formájában, hanem virágszirmok és gombafonalak alakjában kapjuk az arcunkba a választ. És ez egyszerre gyönyörű és undorító, amitől az egész játék valahogy zsigerien kényelmetlen.
Nahát, milyen békés még itt minden!
A Silent Hill f nem akar jumpscare-ekkel ijesztgetni. Ez nem az a típus. Itt a horror nem rád ugrik, hanem szépen, lassan a bőröd alá kúszik, mint valami apró spóra, amit belélegeztél. A zene és a hangdizájn ebben kulcsszerepet játszik: finom, disszonáns dallamok, távoli nyikorgás, egy-egy sikoly, ami mintha a saját fejedben szólna. Yamaoka Akira ezúttal csak tanácsadóként tért vissza, de az öröksége átüt: a hangtér egyszerre melankolikus és beteges, pont, mint maga a város.
A látványvilág meglepően jó: PS5-ön (ezen teszteltük) és PC-n is stabil, részletes, a textúrák és a világítás rendben vannak, sőt, néhol kifejezetten szép. A virágos horror esztétika - amit elsőre nehéz komolyan venni - a játék előrehaladtával egyre bizarrabb és hátborzongatóbb lesz. Ahogy a falakról szirmok nőnek, a karakterekből virágok törnek elő, és minden élő dolog lassan egy groteszk, vegetatív masszává olvad, az valahol gyomorforgató, valahol gyönyörű. Mint egy David Lynch-film, amit egy japán botanikus írt LSD-n.
Ahol viszont az egész konstrukció kicsit megroppan, az a játékmenet. A Silent Hill f próbál egyensúlyozni az akció és a pszichológiai horror között, de a harcrendszer, nos, az valahol a kettő között esik szét. Van stamina, ami persze elfogy, fegyverek, amik eltörnek, és counterezni is lehet, csak épp egyik sem működik igazán jól.
Oké, oké, na dzsesszelj ide hogy lecsapjalak
A mozdulatok lomha érzésűek, a találatoknak nincs súlya, és gyakran nem tudod eldönteni, hogy most te bénáztál, vagy a játék. Az ellenfelek viszont brutálisak: groteszk, eltorzult humanoidok, amiket mintha egy virágbolt és egy húsfeldolgozó ütközéséből raktak volna össze.
És bár a dizájn fantasztikus, a velük való összecsapás inkább bosszantó, mint félelmetes. Az ember óhatatlanul azt érzi, hogy a harcot muszájból tették bele, mintha valaki a fejlesztőknél azt mondta volna: "Kell bele gameplay is, nem nézheti mindenki végig a virágos depressziót." Pedig, ha ez egy tisztán narratív horror lenne, valószínűleg sokkal jobban működne. Így viszont a játékmenet folyton megtöri az atmoszférát, és elvesz a drámából.
Ha már a technikánál tartunk: a játék meglepően stabil. Nincsenek fagyások, nincsenek bugok, és még az FPS is tartja magát a káosz közepette. A vizuális stílus, a karakteranimációk és a megvilágítások mind-mind hozzák a modern szintet, de ez nem a látványról szól. Ez a hangulatról szól. És ebből a Silent Hill f jelesre vizsgázik. Minden pillanatában ott van valami megmagyarázhatatlan feszültség.
Itt biztos nem főellenség jön
Nem az a félelem, amitől felsikítasz, hanem amitől egyre mélyebbre csúszol a saját fejedben. A játék folyamatosan kérdez, csak épp a válaszokat tőled várja. És ez klasszikus Silent Hill-terep: a bűntudat, az önutálat és a megváltás furcsa hármasa. Csak itt mindez japánul suttog a füledbe.
És ez a lényeg: a Silent Hill f nem a sorozat régi stílusát viszi tovább. Ez egy másik irány, másik kontinens, másik lélek. Aki a régi, amerikai, rozsdás lakótelepek és ködbe vesző sikátorok miatt szerette a sorozatot, az itt eleinte csak kapkodni fogja a fejét. De, aki képes elengedni a múltat, és befogadni ezt az új, japán pszichohorrort, az találhat benne valami egészen különlegeset. Egy olyan rémálmot, ami nem a sötétségtől félelmetes, hanem attól, hogy túl szép.
Itt nem a Piramisfej az, aki üldöz, hanem a saját emlékeid, a saját kultúrád, a saját hagyományaid. A játék bátran szembenéz a japán társadalom elfojtásaival, a konformizmussal, a női szenvedés örök körforgásával. Ez nem univerzális horror, hanem mélyen helyi. És épp ettől válik különlegessé, de egyben nehezen befogadhatóvá is.
Nos, a takarítónőnek lesz dolga asszem
A Silent Hill f egy gyönyörű, beteg és néha bosszantó játék. Művészfilm és túlélőhorror keveréke, amely egyszerre próbál mély lenni és közönségbarát. Néha sikerül is neki, máskor viszont elbotlik a saját koncepciójában. A történet, a hangulat, a zene mind-mind erősek, a harcrendszer viszont egyértelműen gyenge láncszem. De azt el kell ismerni: a Silent Hill f mer kísérletezni, mer mást mondani, és meri újraértelmezni, hogy mit is jelent a félelem.
Ha szereted a japán folklór misztikumát, ha el tudsz merülni egy melankolikus, pszichológiai utazásban, ahol a rémálmok szirmokból nőnek ki, akkor ez neked való. Ha viszont a klasszikus Silent Hill ködöt, vasrudat és piramisfejet keresed, ez most nem az lesz. De talán nem is baj. Mert a Silent Hill f bebizonyítja, hogy a köd mögött nem csak egy város, hanem egy egész világ rejtőzik. Csak most épp japánul suttog.
Csak ismételni tudom önmagam: egy gyönyörű, beteg, de bosszantó játék.
Jönnnek át ide a játéktesztek GC-ről? Én mondjuk örülök neki, már többet vagyok itt. 
