A Halálbolygó a Predator és az Alien közös univerzumának legújabb képviselője, ami immár aligha meglepő a rajongók számára. Ugyanakkor ez az első olyan film, ami egy Ragadozót állít a középpontba - egy olyan faj tagját, akik lényegében sportból, illetve a dicsőségért és a becsületért vadásznak és gyilkolnak mindenféle egyéb lényeket, amelyek valamiféle kihívást jelentenek számukra. Annak érdekében azonban, hogy jobban tudjunk kapcsolódni hozzájuk, az emberi jelenlét ebben a produkcióban is fontos szerephez jutott.
A Halálbolygót ugyanaz a Dan Trachtenberg készítette, aki a Préda és a Predator: Gyilkosok gyilkosa című animációs film rendezőjeként és társírójaként is közreműködött. Míg az előbbiben egy vadnyugati indián és kultúrája szemén keresztül szemlélhettük ezeket a különös és félelmetes lényeket, addig az utóbbi a ragadozók egyik saját világán állította szembe a kiválasztott embereket a rájuk vadászó idegen harcosokkal.
Vagyis ha úgy nézzük, a Gyilkosok gyilkosa már némileg előszeleként szolgált a Halálbolygónak, melyben szintén az idegen világokon történő vadászat játssza a főszerepet, azzal a különbséggel, hogy ez esetben még nagyobb hangsúlyt kapott a ragadozók kultúrája. A film kedvéért még egy koherens saját nyelvet is létrehoztak a faj számára, és láthatóan igyekeztek minél jobban bemutatni őket a saját közegükben.
A fenti felállás tehát igen kecsegtető produkciót ígért, különösen a rajongók számára, akik gyakorlatilag minden, a predatorok világával kapcsolatos pluszra azonnal rávetik magukat. A gond legfeljebb az, hogy a világépítés mellett Trachtenberg legalább akkora hangsúlyt fektetett arra, hogy egy szórakoztató mozit tegyen le az asztalra.
Aki nem megy át a ragadozók számára kötelező próbán, az nem lehet teljes jogú klántag
Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi), a fiatal Ragadozó hiába a jónevű Jaucsa klán tagja, az átlaghoz képest kisebb növése és gyengébbnek tekintett képességei miatt csak egy szálka az apja szemében. Amikor elbukik a próbán, melyet teljesítve klánja teljes jogú tagjává válhatna, elhatározza, hogy bizonyítani fog, és egy olyan prédát hoz haza a Halálbolygónak titulált világról, amelyet még egyetlen társának sem sikerült elejtenie.
A kiszemelt planétán landolva azonban hamar rá kell jönnie, hogy rendkívül nehéz dolga lesz levadászni valamit, amiről azt sem igazán tudja, hogy keresse, miközben szinte minden az életére tör, ami csak él és mozog. Ám ekkor a sors váratlanul az útjába sodorja a bolygón rekedt androidot, Thiát (Elle Fanning), kinek kutatókból álló csapata éppen a Dek által hajszolt szörnynek esett áldozatul.
Bár hősünk túl büszke ahhoz, hogy hajlandó legyen társulni valakivel a küldetésében, egy géptől végül elfogadja a segítséget. Kettejük törékeny viszonyának ugyanakkor számos próbát kell kiállnia, mire végre eljut a céljához. Ám Deknek ekkor még azzal is szembesülnie kell, hogy az emberekben és teremtményeikben nem feltétlenül bölcs dolog megbízni...
Thia (Elle Fanning) nem éppen ilyen megmentőre számított
A fenti szinopszis önmagában elég érdekes dinamikát sejtet, ám sajnos azt kell mondjam, az android karaktere túlságosan komolytalan ahhoz, hogy valóban hiteles részévé váljon a főszereplő fejlődéstörténetének. A cél nyilván az volt, hogy Thia ellenpontot képezzen a neveltetésétől fogva magányos harcosként működő Ragadozó számára, amit részben sikerült is elérniük az alkotóknak.
Ugyanakkor az erőltetett poénkodás elveszi, de legalábbis nagyban tompítja a narratíva élét. Emiatt hiába is szeretne a Halálbolygó kőkemény akciófilmként és egyben a ragadozók tekintetében egyfajta részletesebb karaktertanulmányként szolgálni, sokkal inkább a túlságosan szentimentális gép és a nem is olyan rendíthetetlen vadász ellentmondásokkal és kérdőjelekkel teli történetévé válik.
A Thiát és annak "testvérét", Tessát egyaránt megszemélyesítő Elle Fanning nem tehet semmiről, ő alapvetően nagyon is jó alakítást nyújt, a probléma gyökere kizárólag a karaktere szélsőséges, már-már infantilizmusba hajló komolytalansága. A Thia révén a nézők felé közvetített üzenet teljesen egyértelmű, miszerint az érzelmesség, az együttérzés, a szolidaritás és a kölcsönösségen nyugvó együttműködés révén mindig többre visszük, mint magányos és könyörtelen harcosként, kizárólag a saját érdekeinket és célunkat tartva szem előtt.
Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi) eltökélte, hogy a prédája nélkül nem hagyja el a Halálbolygót
Egyrészt azonban felnőttként a legtöbben tudjuk, hogy ez az életben sokszor sajnos nem így van, másrészt pedig a mondanivaló erőltetése révén a Ragadazó karaktere és annak fejlődése is eléggé ellentmondásossá válik. Az rendben van, hogy bár a faj és a klán tagjai nem tűrik a gyengeséget, időnként akadnak kivételek, összességében mégsem ez az a tulajdonság, amivel azonosítjuk, illetve ami miatt - már ha lehet ilyesmiről beszélni - megkedveltük ezeket a félelmet és kompromisszumot nem ismerő lényeket.
Miközben a Weyland-Yutani alapvetően hozza a rájuk jellemző, törtető és a cél érdekében mindenre hajlandó formáját, magán a Halálbolygón felvonultatott jelenlétük - a bemutatott keretek között legalábbis - szintén nem tűnik annyira hihetőnek. Ehhez ráadásul hozzájön még a Disney-féle cukiskodás (de jó, hogy a Fox-ot is felvásárolták), ami még inkább elviszi a narratívát attól a hangvételtől, amit már megszokhattunk az Alien & Predator univerzum darabjaitól.
Kár érte, mivel a film nagyon jól indít, a ragadozók kultúrájára fókuszálva. A helyszín látványos, és még a zene is tökéletesen odaillő és hangulatos - gyakorlatilag simán elhisszük, hogy amit hallunk, azt akár egy Ragadozó (vagy egy egész zenekar) is előadhatná. A játékidő előrehaladtával azonban sajnos egyre több lesz az angolban a "meh" megjegyzéssel illetett pillanat, amikor az ember leginkább csak legyint a látottakra.
Nem véletlen, hogy ezt a bestiát még senkinek sem sikerült levadásznia...
Noha a sztori kétségtelenül hozzáad a Predator-univerzumhoz, a gond az, hogy korántsem mindig úgy, hogy az beleilljen az eddigiekbe. A ragadozók infravörös látása például ezúttal teljesen kimaradt, bár ez a fentiek tükrében már nem is tűnik akkora hiányosságnak. Sokkal nagyobb probléma, hogy Trachtenberg és alkotótársai túl sokszor esnek túlzásokba, illetve élnek olcsó és átlátszó húzásokkal.
Amennyiben kevésbé erőltették volna a mindenáron a szórakoztatásra való törekvést, akkor ez egy igazán ütős mozi lehetett volna. Így azonban legfeljebb egy korrekt akciófilmnek nevezhető, melyben a gyilkolási módszerek számtalan innovatív formájának lehetünk tanúi. A Halálbolygó a Barbárhoz képest viszont inkább visszalépés, és a legjobb esetben is legfeljebb egy látványos és érdekes színfoltként értékelhetjük ebben a minőségét tekintve igencsak felemás franchise-ban.
