Ahhoz képest, hogy Tom Holland korábban úgy nyilatkozott, hogy harminc évesen már nem szeretné a hálószövő szuperhőst alakítani, nemrég betöltötte a harmincat, és tessék, megint láthatjuk egy vadonatúj Pókember folytatásban. Nyilván sok mindent megmagyaráz, hogy a Nincs hazaút öt évvel ezelőtt majdnem két milliárd dollárt hozott a mozikban, amivel az előkelő harmadik helyet szerezte meg a franchise történetében. A pénzen kívül persze egyéb okai is lehettek a döntésnek, például hogy mind Holland, mind a Marvel és a Disney úgy gondolták, van még olyan történet, amit érdemes elmesélni a karakterről.
Annyi biztos, hogy Peter Parkert alias Pókembert (Holland) gyakorlatilag lógva hagytuk a Pókember: Nincs hazaút végén, mivel Doctor Stange varázslatának köszönhetően nem csak a világ felejtette el a személyazonosságát, de még szerelme, MJ (Zendaya) és legjobb barátja, Ned (Jacob Batalon) fejében is feledésbe merült a vele kapcsolatos összes emlék. Peter pedig hiába akart egyből szerelmet vallani MJ-nek, amikor újra felkereste egy kávézóban, valamiért nem tudta rávenni magát.
Hogy csak egyszerűen megfutamodott, vagy inkább a lányt és a barátját féltette, azt nem lehetett tudni, csak azt, hogy hirtelen minden más lett. Azóta azonban már négy teljes esztendő telt él, és Pókember magányos hősként folytatja ténykedését. Immár nem iskolába járó diák, aki a nénikéjével él, hanem egy szeretteit elveszített felnőtt, akinek egyedül kell megbirkóznia az összes nehézséggel, amit dob számára az élet.
Egy nap azonban olyan ellenséggel találja szemben magát, aki kerül-fordul kicselezi, és akkora befolyással bír az emberek felett, mint kevesen. Ráadásul Peternek az átélt nehézségek hatására a teste és a képességei megváltozásával is meg kell birkóznia, ami szintén nem bizonyul könnyű feladatnak. Szerencsére a Pókembernek akad még egy-két szövetségese, akire támaszkodhat a bajban...
Peter Parker (Tom Holland) inkognitóban kér tanácsot Dr. Bannertől (Mark Ruffalo)
A Vadonatúj nap alapvetően az önzetlenségről és az önfeláldozásról szól, "a nagy erővel nagy felelősség jár" jegyében - a korábbi részekre jellemző humanitás tehát továbbra is megvan, amihez hozzájön a felnövés és az identitáskeresés problematikája. S bár Peter mellett már nincs ott a nénikéje és a sulis barátai, valahogy mindig akad legalább egy segítő az életében. Ezúttal ez nem más, mint Bruce Banner alias Hulk (Mark Ruffalo), de a Bosszúállókkal is megvan a kapcsolódás, amit ez esetben az új Fekete Özvegy (Florence Pugh) képvisel.
Bár kétségtelen, hogy jó újra látni Dr. Bannert, aki immár egyetemi professzorként dolgozik és kvantummechanikát tanít, mindez azért a Bosszúállók: Végjátékban látottak után eléggé viccesen hat. Továbbá kelletlen szövetségesként jelenik meg az önjelölt igazságosztó Frank Castle (Jon Bernthal), akinek közelebbi megismeréséhez nem árt megnézni a The Punisher c. sorozatot, illetve a The Punisher: Az utolsó célpont című filmet a Disney+ streaming felületén.
Ennél nagyobb gond, hogy az utóbbi karakter nem feltétlenül a legreálisabb módon kerül bemutatásra, és szinte egész végig a levegőben lóg a filmben (habár ő nem a szó szoros értelmében). A Pókemberrel való párhuzamot elvileg az képezi, hogy hasonló problémákkal küzdenek (magány, szeretteik elvesztése, genetikai mutáció és szupererő), ezen kívül azonban legfeljebb a Hulkot köti valamiféle valós szál hősünkhöz még a Bosszúállók révén.
MJ (Zendaya) nem tudja, miért szorul Pókember védelmére, de szeretne segíteni
Természetesen a legtöbb rajongó leginkább csak azt várta, mi lesz majd Peterrel és MJ-jel, vajon sikerül-e újra egymásra találniuk. Az biztos, hogy a film elején igencsak komplikált és felemás a kapcsolatuk, és amikor újra találkoznak, a srác sem igazán tudja, mihez kezdjen a helyzettel, nemhogy az összes közös emléküket elfeledő ex-barátnője.
A gond az, hogy az MJ-jel kapcsolatos történetszál sem feltétlenül reálisabb, mint a Punisheres, és a narratíva egészében véve is akadozik. A kissé nehézkes történetvezetés mellett az sem könnyíti meg a nézők dolgát, hogy míg néhány kérdésre választ kapunk, még több van, amire nem igazán, vagyis a sztori távolról sem mentes a sötét foltoktól.
Ennek ellenére előfordulnak jobb és igencsak megható pillanatok is, mint ahogy olyan momentumból is több akad, amelyik biztosan nosztalgikus érzéseket kelt majd a franchise kedvelőiben, részben a visszatekintéseknek is köszönhetően. Amit kapunk, az összességében nagyon hasonló, ám közben mégis más, mint amit a Hazatérés-trilógiától megszokhattunk, miáltal a Vadonatúj nap némiképp a régebbi és az új Pókember filmek sajátos keverékének érződik.
Pókember a Kéz ellen
Annyi biztos, hogy itt már inkább egy szorgosan élő és dolgozó, a New York bűnözőivel naponta megküzdő hőst láthatunk egy világmegmentő Bosszúálló helyett, akinek korábban szinte minden csak úgy az ölébe pottyant. A felnőttesebb hangvétellel együtt járnak a munka, illetve kötelesség és a magánélet egyensúlyának problémái, ahogy Peter inkább a bűnüldözésbe menekül, semmint hogy szembenézne a saját személyes gondjaival.
Ebből kifolyólag az alkotóknak ezúttal jobban lehetősége nyílt a képregényekből visszaköszönő ellenfelek és jelenetek beillesztésére a történetbe, miközben az MCU világának bővítése is nagyban folytatódik. Ha nem is érzelmileg, az akciót tekintve a film tetőpontját Pókember és a Hulk összecsapása jelenti, de a fényképezés összességében is igen látványosra sikeredett. Különösen a Pókember szemszögéből készült felvételeket illetően, melyek segítségével mi is első kézből megtapasztalhatjuk az ugrálás, hálóvetés és pókérzékelés élményét.
Mindazonáltal a filmet továbbra is elsősorban a Pókemberre jellemző humor teszi felettébb szórakoztatóvá. Bár néha ezt is túltolták és áthajlik idétlenségbe, alapvetően sikerült megtalálni az egyensúlyt a dráma és a könnyebb pillanatok között. A produkció pedig hiába hosszabb valamivel a kelleténél, mindent egybevetve működőképes átmenetet képez az MCU korábbi fázisai és a jövőbeli filmek között.
Király.
Pótolnom kell azt is mert amúgy rohadtul bírom a szériát.
