Az Ősi ösztön egy alapvetően igen egyszerű és a valóságban is egyre gyakrabban előforduló szituációból kerekít horrorisztikus történetet, melynek középpontjában egy otthon tartott csimpánz áll. Bármennyire is szelídek és barátságosak tudnak lenni ezek az emberhez szokott állatok, mivel eredendően mégiscsak a vadon a természetes élőhelyük, tökéletesen sohasem lehet előre kiszámítani a viselkedésüket. Hát még akkor, ha véletlenül valami váratlan esemény történik, amivel senki sem kalkulált előre...
Nem véletlen hát, hogy sokszor hallhattunk már megvadult házi kedvencekről, melyek akár saját gazdáikat is kegyetlenül helyben hagyták, ami egyes esetekben halálhoz, máskor pedig többek között arcátültetéshez vezetett. Ez utóbbi említésekor pedig már alighanem sokan el tudják képzelni e sorok olvasói közül, nagyjából miről is szólhat aktuális kritikánk tárgya.
Tény és való, a hasonló horrorfilmek lényege a rettegés, a feszültség fenntartása és fokozása, valamint a különféle halálnemek sokkoló brutalitása vagy akár abszurditása. Az Ősi ösztön egyikből sem igazán szenved hiányt, miközben maga az alapfelállás lényegét tekintve teljesen reálisnak és életszerűnek mondható .
A brit író-rendező, Johannes Roberts (47 méter mélyen, A kaptár: Raccoon City visszavár) azonban nem elégedett meg azzal, hogy csupán ijesztgessen, de a maga módján igyekszik szórakoztatni is bennünket. De vajon sikerült-e megtalálnia a kellő egyensúlyt ahhoz, hogy többre fussa egy középszerű B kategóriás horrornál?
A megvadult csimpánz legalább a vizet elkerüli
Ami a történet emberi oldalát illeti, az Ősi ösztön egy csapat fiatalról szól, akik egy idillikus tengerparti luxusházban szeretnének egy kis időt együtt tölteni. A lazuláshoz és jókedvhez látszólag minden adott, a napfénytől és a medencétől kezdve a pián és kaján át egészen a felnőttek hiányáig.
A szórakozásban még a család csimpánza, Ben sem különösebben zavarja a társaságot, mivel alapvetően igen jólnevelt, barátságos, sőt jópofa jószág. Ám a majom idővel egyre furcsábban kezd viselkedni, míg az éjszaka beköszöntével határozottan agresszívvá válik.
A főleg lányokból álló csapat csapdába kerül, és rettegve keresi a lehetőséget a menekülésre, vagy legalább arra, hogy segítséget hívjanak. A még zavarodottságában is különösen értelmes csimpánz azonban folyton keresztülhúzza számításaikat, és nem csupán meglepetésekben, de brutalitásban sem szenved hiányt...
Ben ugyanakkor még módosult tudatállapotban is jeleskedik a lopakodásban
Talán már a fentiekből is sejthető, hogy a filmen - a kissé döcögősebb, de viszonylag rövid bevezetést leszámítva - nem nagyon lehet unatkozni. Bár a főszereplő testvérpár és apjuk köré kerekítettek valamiféle történetet, azt minden további nélkül leszögezhetjük, hogy az Ősi ösztön nem annyira karakter- mint inkább eseményorientált mozi.
S bár az alkotók már a legelején bevillantják nekünk, hogy később mire számíthatunk, a feszültségnövelésre nemigen lehet panaszunk, egy idő után pedig szinte folyamatossá válik az adrenalin felfokozott termelése a néző szervezetében. Már csak azért is, mert a látvány néha kifejezetten csak az erősebb idegzetűek számára ajánlott, főleg a hosszan kitartott képek a különféle horrorisztikus sérülésekről, amit az elszabadult házi kedvenc okoz.
A sikerhez nagyban hozzájárul, hogy a csimpánz megjelenítése és viselkedése is eléggé hihetőre sikeredett, ami alighanem a különböző technikák (báb, színészi játék, CGI) hatékony ötvözésének és a hasonló módon megvadult állatok aprólékos tanulmányozásának köszönhető. Bennel kapcsolatban legfeljebb annyi lehet a kifogásunk, hogy néha azért már kicsit túlságosan is értelmes ahhoz, hogy hihető legyen.
Lehet, hogy apa süket, de ő is látja, mi történik
A produkció időnként jeleskedik a sötét humorban, és néha talán kissé morbidnak is nevezhető, amit látunk. Valójában a már-már trash-be hajló tárgyalásmód szinte végig a komolyság és a komolytalanság között egyensúlyoz, és azt azért túlzás lenne állítani, hogy mindig sikerült megtalálni az optimális arányt.
Roberts alkotása egyrészt értelmezhető úgy, mint egyfajta tanmese a kiszámíthatatlan vadállatok otthon tartásáról és a természet "bosszújáról". Ugyanakkor úgy is felfogható, mint egy alapvetően reális, többé-kevésbé az életben is hasonló módon elképzelhető helyzet fekete humorral és iróniával történő kifigurázása.
Az elrettentés és a szórakoztatás között lavírozó narratíva ezért korántsem mindig valósághű, sőt időnként akár hatásvadásznak is nevezhető. Annyira azért szerencsére nem vitték túlzásba a dolgot az alkotók, hogy ne lehessen izgulni legalább a főbb szereplőkért.
Összességében nézve a produkciót pedig alighanem megállapítható, hogy ebben az esetben nem feltétlenül a mondanivaló a lényeg. Aki bírja az ilyesmit, az akár még jól is szórakozhat rajta röpke másfél óra erejéig. A gyengébb idegzetűek és a fokozott stressz alatt állók viszont valószínűleg jobban járnak, ha inkább a kikapcsolódás egyéb formáját választják.
Érdekel.
