Christopher Nolan legújabb filmje egy történelmi eposz, amiből manapság sajnos egyre kevesebbet láthatunk a mozikban. Mivel egy ilyen produkció költségvetése igen magas miközben a siker korántsem garantált, a stúdiók egyre ritkábban mernek belevágni egy hasonlóan grandiózus vállalkozásba. Néha azonban még akadnak kivételek, pláne ha olyan nagy formátumú, jónevű és már sokszor bizonyított alkotókról van szó, mint például Ridley Scott vagy épp Nolan.
Bizonyos szemszögből nézve jelen kritikánk tárgya a 2004-es Trója folytatása, mint ahogy az Odüsszeia volt az Iliászé Homérosznál, aki az eredeti költeményeket elkövette még valamikor időszámításuk előtt az ókorban. És ami a vicc az egészben, hogy azt a filmet eredetileg Nolan rendezte volna Wolfgang Petersen helyett, ám a dolgok végül másképp alakultak.
A fent említett művek bizonyára sok olvasónk számára ismerősek a kötelező olvasmányok kapcsán, ám az Odüsszeia történetét Hollywood még sosem dolgozta fel hasonló formában, ezért Nolan szerint a film hiánypótlónak számít. De vajon mi, nézők mit is várunk egy történelmi eposz filmváltozatától? A legtöbben alighanem a nagyszabású díszleteket és csatákat, a nagy formátumú, karizmatikus színészeket, a hősöket, a drámát és az intrikát említenék, talán még a grandiózus zenével kiegészítve.
Bár a Trójában mindezt megkaptuk, Petersen alkotása egy történeti hűségre nem feltétlenül törekvő, időnként igencsak teátrális és hatásvadász mozi volt, de részben ezért is szerettük annyira. Ám mint tudjuk, Nolan stílusa sokkal inkább realista, ami még a Sötét Lovag mint képregény-adaptáció esetében is jól működött - de vajon hogyan vitt a vászonra egy vérbeli hőseposzt?
A trójai faló nem azért veszélyes, mert felfalja a tűzfalat...
A trójai háború után járunk, melyet a görögök ugyan megnyertek, ám még húsz évvel annak kezdete után sem sikerült mindenkinek hazatérnie az otthonába. Odüsszeuszt, Ithaka városállam királyát (Matt Damon) is hiába várja haza felesége, a hűséges, ám szorongatott helyzetben lévő Pénelopé (Anne Hathaway), illetve fia, az elszánt, de tapasztalatlan Télemakhosz (Tom Holland), akit hősünk kisbabaként látott utoljára.
Miközben a haszonleső kérők csapata, élén az álnok és fondorlatos Antinoosszal (Robert Pattinson) a palotában lebzsel, Télemakhosz útnak indul, hogy kiderítse, él-e még az apja vagy sem. A fiatalember azonban nagy veszélynek teszi ki magát a rá leselkedő orgyilkosok kereszttüzében, miközben nincs rá semmi garancia, hogy a spártai király Menelaosz (John Bernthal) vagy bárki más képes hasznos információval szolgálni a számára.
Odüsszeusz valójában nagyon is él, ám nincs tisztában az elmúlt évek történéseivel, amiről a partra vetett férfiba beleszerető, gyönyörű, ám magányos Kalüpszó (Charlize Theron) gondoskodik. Hősünknek komoly erőfeszítésébe kerül, hogy visszaemlékezzen, mi történt vele és az embereivel a trójai háború után, és hogy szeretett felesége és fia talán még mindig hazavárja...
Athéné (Zendaya) vajon valóban mindenhová követi Odüsszeuszt (Matt Damon), vagy a képzelet játéka csupán?
Az Odüsszeia nem véletlenül volt az év egyik legjobban várt filmje, amire a tengerentúlon már egy évvel a premier előtt elkezdték nagy számban vásárolni a mozijegyeket. Mindez persze aligha meglepő, hiszen egy elismert alkotó történelmi blockbusteréről van szó, melyben látszólag minden megvan, amit egy ilyen produkciótól vár a nagyközönség.
Annyi biztos, hogy a látványvilágra nem lehet panasz, sem a különleges helyszínek, sem a görög mitológiából megelevenített szörnyek tekintetében. A produkciót, mely az első olyan film, amit az elejétől a végéig IMAX kamerákkal forgattak, nagyrészt nem stúdióban, hanem eredeti helyszíneken vették fel a világ számos országában.
Az Odüsszeia Nolan eddigi legdrágább alkotása a maga 250 millió dolláros költségvetésével, ami egyrészt meglátszik az aprólékos és többnyire praktikus eszközökkel dolgozó megvalósításon, másrészt a produkcióban részt vevő sztárok szignifikáns gázsijában. Az biztos, hogy a rendező és a stúdió a nem éppen hétköznapi szereplőgárdán sem spórolt, hiszen még némelyik mellékszerepben is igen komoly neveket találunk, hát még a főbb karakterek tekintetében.
Pénelopé (Anne Hathaway) és Télemakhosz (Tom Holland) más-más módon reagálja le Odüsszeusz hiányát
Matt Damon újfent olyan hőst alakít, akivel hétköznapi emberként is képesek vagyunk azonosulni, vagyis Nolan ismételten kiváló érzékkel választotta ki a főszereplőjét. A még mindig bájos, de ha kell, kemény Anne Hathaway szokás szerint odateszi magát, Robert Pattinsonnak pedig remekül áll a cselszövő szerep - még akkor is, ha néha még most is a vámpírfiúra emlékeztet az Alkonyat szériából.
Télemakhosz fejlődéstörténete szintén fontos részét képezi a narratívának, s bár az örök iskolásfiú kinézettel megáldott Tom Holland esetében sem mindig könnyű elvonatkoztatni a korábbi szerepeitől, összességében még ő is meggyőző és tud újat mutatni. De általánosságban az egész gárdával kapcsolatban nem lehet különösebb panaszunk, ami a színészi játékot illeti, amennyiben el tudunk tekinteni attól, hogy szokás szerint igencsak vegyes a társaság, még a görög harcosok esetében is.
A színészválasztással kapcsolatban azonban nem érdemes túlságosan sok szót elvesztegetni, mivel tudjuk, hogy az USA-ban igen nagy nyomás hárul az alkotókra a tekintetben, hogy kellőképp diverzifikált szereplőgárdát alkalmazzanak. Ugyanakkor annyit talán megjegyezhetünk, hogy Hollywood valahogy mindig gondoskodik róla, hogy mi, akik a világ különböző pontjain látjuk ezeket a produkciókat, a témától függetlenül soha ne feledkezzünk meg róla, hogy épp egy amerikai filmet nézünk, ami innen nézve nem feltétlenül pozitívum.
Antinoosz (Robert Pattinson) kitartóan ostromolja Pénelopét és a királyi palotát
Mindazonáltal hiba volna csupán ez alapján megítélni Nolan alkotását, mivel az számos erénnyel rendelkezik. A narratívát legalább annyira jellemzi a szereplők intellektusa és gondolatai, mint amennyire az érzelmei, miközben a rendező hatékony feszültségnöveléssel helyettesíti a pátoszt és a grandiózusságot.
A rá jellemző realista ábrázolásmód továbbra is megvan, ami leginkább a "mit fogunk enni holnap?" folyamatosan visszatérő kérdésében érhető tetten, és a trójai falóban elbújó görög katonák már-már naturalisztikusan bemutatott körülményeiben és hasonlóan szorongatott helyzetekben éri el a tetőpontját.
Ennek ellenére Nolan fokozott hangsúlyt helyezett a mitológia lehetőség szerinti minél pontosabb ábrázolására, és azt kell mondjam, hogy a produkció valóban az eredeti mű egyik leghűségesebb adaptációjának tekinthető. A Trójához képest itt még jobban átjön az istenek haragjától való félelem, miközben tetteik egyszer sem közvetlenül, hanem különböző természeti jelenségek révén nyilvánulnak meg a filmben, miáltal végső soron mindenki maga döntheti el magának, hogy mit hisz velük kapcsolatban.
Odüsszeusz nem hagyja szó nélkül lemészárolni hűséges harcosait
A realizmus tehát láthatóan a mitológiával ötvözve is működőképes lehet - még egy nem kevés misztériummal és romantikával fűszerezett filmben is, melynek alkotói a kaland helyett inkább az átélt események horrorisztikus és akár thrillerbe illő jellegét hangsúlyozzák. Az időnként ősi és igen vészjósló hangzású zene is erre játszik rá, többnyire mellőzve a grandiózus szólamokat, ellenben előtérbe helyezve a különleges hangszereket, ahogy azt már amúgy is megszokhattuk Ludwig Göranssontól.
Az időben és térben való ugráláshoz pedig magától Nolantől szokhattunk hozzá, így aligha lepődünk meg azon, hogy a történetmesélés ezúttal sem lineáris. Ez azonban még inkább rávilágít arra, hogy a produkció több réteggel rendelkezik, melynek elengedhetetlen részét képezi a velős mondanivaló a háború bűnéről és szörnyűségeiről, a határok átlépésről és az íratlan törvények megszegéséről. Bár a civilizált világ bukásáról és újjászületéséről való elmélkedés talán már kicsit túlságosan szájbarágós, alapvetően mégis igaznak hat.
Az Odüsszeiát ugyan sokan kritizálták a dizájn, a nyelvezet vagy éppen a színészválasztás miatt, de ezek összességében keveset vonnak le az alkotás értékéből. Bár azt már sosem tudjuk meg, milyen lett volna a Trója, ha Christopher Nolan rendezi (2004-ben), de azt már tudjuk, hogy milyen egy epikus hőseposz az író-rendező értelmezésében, ami újfent elég egyedi és érdekfeszítő ahhoz, hogy akár a moziban is adjunk neki egy esélyt.
