NBA 2K27 játékteszt

Mert maga a kosárlabda továbbra is lenyűgöző. A Visual Concepts idén is rengeteget csiszolt azon, amit már évek óta kiválóan csinál, a védekezés érezhetően fontosabb lett, a mozgás és a labdakezelés pontosabb, a dobások pedig új ritmusérzetet kaptak. Ha kizárólag azt néznénk, mi történik akkor, amikor a labdajátékban van, valószínűleg most is az NBA 2K27 lenne az egyik legegyértelműbb ajánlat a sportjátékok között. Csakhogy nem kizárólag kosarazni fogunk.

Kezdjük azzal, ami igazán számít: az NBA 2K27 a pályán rohadt jó. A sorozat alapjai már régóta rendben vannak, idén pedig elsősorban a védekezés kapott komolyabb figyelmet. A játék érezhetően kevésbé engedi, hogy a támadó fél egyszerűen átgázoljon rajtunk, miközben a megfelelő helyezkedés, a jó ütemben érkező contest és a védekező mozgás sokkal nagyobb szerepet kap.

Az elmúlt években időnként olyan érzése lehetett az embernek, mintha a védekezés csak egy kellemetlen kötelezettség lenne két támadás között, itt viszont végre tényleg számít, hogy mit csinálunk a labda nélküli oldalon, mikor segítünk be, mikor váltunk és hogyan próbáljuk lezárni a támadó útját.

Természetesen azért nem lett hirtelen tökéletes, de érezhetően több beleszólásunk van a mérkőzés alakulásába, és ez már önmagában sokat dob az összképen. A támadóoldalon közben a dobásrendszer is változott, a ritmusból elengedett dobás pedig újabb réteget rak a megszokott mechanikára. A cél továbbra is az, hogy megfelelő időzítéssel engedjük el a labdát, de az új rendszer valamivel nagyobb precizitást követel.

Elsőre furcsa, és nekem is kellett idő, mire ráéreztem, de amikor az ember elkapja a fonalat, kifejezetten kielégítő tud lenni. Más kérdés, hogy meglehetősen könyörtelen: ha nem találjuk el megfelelően az időzítést, sokszor nem egyszerűen rosszabb esélyt kapunk, hanem mehet is a levesbe a dobás.

Szerencsére a hagyományos megoldás továbbra is választható, így senkinek nem kell azért újratanulnia az egész játékot, mert a fejlesztők idén megint kitaláltak valamit. A Takeover rendszer szintén fejlődött, amely most valamivel jobban jutalmazza a jó teljesítményt, és különböző attribútum-bónuszokkal, illetve képességekkel támogatja a játékost.

Ehhez társulnak a finomított labdakezelési és mozgásmechanikák, így összességében tényleg az az érzésünk, hogy az NBA 2K27-ben egyre több múlik azon, hogyan játszunk, nem pusztán azon, milyen magas szám van a játékosunk neve mellett. És ez jó. Nagyon jó. Kár, hogy amikor kilépünk a pályáról, egy egészen másik játék vár ránk.

Ha van olyan része az NBA 2K27-nek, amelybe gyakorlatilag lehetetlen belekötni, az a MyNBA. A mód továbbra is elképesztően mély, és ha valaki nem akar bohóckodni a The City-ben, nem érdekli a MyCAREER sztorija, és különösebben nem akarja a fél életét virtuális valutákra költeni, akkor itt még mindig órák százai várják. A különböző korszakok visszatérése rengeteg lehetőséget biztosít, ráadásul nem pusztán egy másik roster listát kapunk.

Az adott korszak szabályai, csapatai, játékoskeretei és prezentációja is igyekszik visszaadni az időszak hangulatát. Aki például mindig is kíváncsi volt arra, mi történt volna, ha a kilencvenes évek NBA-jében teljesen máshogy alakulnak az erőviszonyok, itt nyugodtan megpróbálhatja átírni a történelmet.

A szabadügynökpiac, a szerződések és a cserék kezelését is tovább csiszolták, így a franchise-menedzsment része továbbra is olyan mélységet kínál, amit a legtöbb konkurens sportjáték megirigyelhetne. És talán az egészben az a legjobb, hogy itt még mindig azt érezzük: a fejlesztők tényleg egy játékot építettek nekünk, nem egy boltot, nem egy reklámfelületet és nem egy virtuális bevásárlóközpontot. A MyCAREER már valamivel nehezebb történet. Az idei sztori alapötlete önmagában nem rossz. Egy középiskolai tehetség pályafutását egy autóbaleset töri derékba, így a főhősnek a G League felől kell újra felépítenie a karrierjét.

A sztori időnként egészen ügyesen kapcsolja össze a történetet és a pályán történő eseményeket, így nem csak azt érezzük, hogy egymás után dobálják elénk a mérkőzéseket. Aztán megérkezik a Running Mate vagy Tesó (ahogy mostanában divatos), és itt kezdődik az emberben az a kellemetlen érzés, hogy valaki a fejlesztői szobában nagyon szerette volna, ha ez a figura fontosabb lesz, mint amennyire bárki kérte.

A koncepció papíron még működhetne: legyen egy társunk, egyfajta Robin a Batmanünk mellett, akivel együtt építjük fel a karrierünket. Csakhogy a játék ezt olyan erőszakosan tolja az arcunkba, hogy egy idő után már nem azt érzem, hogy az én játékosom karrierjét követem, hanem azt, hogy két ember pályafutását kell menedzselnem. Én eredetileg csak kosarazni jöttem.

A történet bizonyos pontokon konkrétan az ő statisztikáit és teljesítményét is elkezdi a nyakunkba varrni, ami meglehetősen furcsa egy olyan módban, amelynek alapvetően rólunk kellene szólnia. Ráadásul a karakter később sem tűnik el, így az ember hiába reménykedik abban, hogy majd egyszer megszabadul tőle. Nem. Ott van, és marad is, mint egy rossz előfizetés, amit elfelejtettünk lemondani.

A MyCAREER egyébként éppen ezért továbbra is érdekes lehet azoknak, akik szeretik a filmesebb sportjátékos karriermódokat, de az NBA 2K27 ismét bizonyítja, hogy néha a kevesebb több lenne. Nem kell mindenáron egy komplett hollywoodi produkciót ráhúzni arra, hogy a saját játékosunkkal felkerüljünk az NBA-be.

És akkor beszéljünk az elefántról a szobában, ami a VC. Na, itt viszont szerintem nincs mit szépíteni. Hihetetlen, hogy 2026-ban még mindig itt tartunk. Az NBA 2K27 egyik legnagyobb problémája továbbra is a VC, és nem azért, mert egy prémium sportjátékban egyáltalán létezik mikrotranzakció. Ezen már rég túl vagyunk. A probléma az, hogy a VC nem marad szépen a saját kis sarkában, ahol azok foglalkozhatnának vele, akik szeretnének.

Nem. A VC az NBA 2K27-ben gyakorlatilag mindenhová beköltözött. A MyCAREER karakterünk fejlesztéséhez VC kell, a különböző kozmetikai cuccokhoz VC kell, és ugyanazt a virtuális pénztárcát használjuk több különböző játékmódhoz. Vagyis amikor végre összekapartunk valamennyi VC-t, jön a dilemma: fejlesszem a játékosomat, vegyek neki egy új cipőt, vagy tegyem bele valamelyik másik módba? Egy teljes árú játékban.

Ez az, ami számomra már nem egyszerűen a "van benne mikrotranzakció" kategória. Ez konkrétan a játék gazdasági rendszerének központi eleme. És persze lehet azt mondani, hogy "de hát nem kötelező valódi pénzt költeni". Technikai értelemben valóban nem. Csakhogy amikor a játék úgy alakítja a fejlődési rendszert, hogy a VC megszerzése érezhetően lassú, miközben rengeteg helyen felhasználható, akkor az egész rendszer pontosan arra késztet, hogy legalább elgondolkodjunk a pénztárcánk megnyitásán. Ez pedig különösen vicces a MyCAREER esetében, amely jelentős részében egy alapvetően személyes, egyjátékos karrierélmény. A saját játékosom fejlődéséért miért érzem azt, hogy egy virtuális bankárnak is meg kell felelnem?

A legszebb az egészben, hogy mindez már annyira természetes része lett az NBA 2K-nak, hogy lassan fel sem tűnik. Talán ez az egész rendszer legijesztőbb része: már nem is kell külön magyarázni, miért van ott, egyszerűen elfogadtuk, hogy az NBA 2K-ban a kosárlabda mellett a VC is alapvető játékelem. A The City pontosan ugyanezt az érzést erősíti. Önmagában persze működik: van egy közös online tér, lehet más játékosokkal találkozni, különböző helyekre ellátogatni, felszerelést vásárolni és hozzáférni az online MyCAREER tartalmakhoz.

Csak közben az embernek néha az az érzése, mintha nem egy kosárlabdajáték virtuális világában járkálna, hanem egy gigantikus reklámfelületen. Mindenhol játékosok száguldoznak, reklámok vesznek körül, furábbnál furább ruhákban mászkáló karakterekkel találkozunk, és még szponzorált küldetések is vannak. Van például olyan tartalom, amelyben konkrétan Jake szerepel a State Farm-ból.

Mert hát természetesen, mi más hiányozna még egy NBA-játékból? Az egésznek az a legnagyobb baja, hogy folyamatosan rombolja azt az illúziót, amit a MyCAREER egyébként megpróbál felépíteni. Elvileg egy fiatal kosárlabdázó karrierjét éljük át, aztán kilépünk az utcára, és hirtelen ott állunk egy olyan virtuális világban, amely minden négyzetméteréről azt üvölti, hogy "VEGYÉL VALAMIT".

És igen, tudom, hogy ez egy online szolgáltatás, tudom, hogy pénzt kell termelni, és azt is, hogy a játékosok egy része imádja ezeket a funkciókat. Csak ettől még nem lesz kevésbé idegesítő. A MyTEAM más tészta, mert itt eleve egy olyan módról beszélünk, amelynek szerves része a kártyagyűjtögetés, a csapatépítés és az online versengés.

Maga a rendszer továbbra is szórakoztató, és offline is akad bőven tennivaló. Csakhogy a probléma itt is ugyanoda vezet. Aki hajlandó pénzt költeni, az könnyebben jut jobb játékosokhoz, jobb csapathoz, jobb lehetőségekhez. Ezzel önmagában lehet vitatkozni, de nehéz letagadni, hogy a rendszerben a pénznek nagyon is kézzelfogható hatása van. És megint ott van a közös VC. Ez az a pont, ahol a monetizáció már nem egyetlen játékmód problémája, hanem átszivárog az egész csomagba.

Technikai fronton az NBA 2K27 továbbra is erős. A játékosok, az animációk, a stadionok, a közvetítés és az egész mérkőzés prezentációja elképesztően közel tud kerülni ahhoz, amit egy valódi NBA-közvetítésből ismerünk. Persze ma már nem olyan egyszerű minden évben látványos ugrást produkálni. Az előző részek is jól néztek ki, így itt inkább finomításokról beszélhetünk, mintsem olyan grafikai fejlődésről, amitől leesik az ember álla. De nem is feltétlenül ez a lényeg.

Az NBA 2K27 legnagyobb technikai fegyvere továbbra is az, hogy mozgás közben hitelesnek érződik. A játékosok animációja, a kontaktok, a labdakezelés és az egész mérkőzés ritmusa együtt olyan élményt ad, amelyet nagyon kevés sportjáték tud reprodukálni. És ez az oka annak, hogy ennyire bosszantó minden más. Mert amikor játszunk, akkor látjuk, hogy mennyire brutál zseni lehetne ez az egész. Akkor most jó vagy rossz? Egyik sem. Illetve mindkettő. Az NBA 2K27 egy nagyon jó kosárlabdajáték egy meglehetősen frusztráló termékbe csomagolva. A pályán a sorozat továbbra is a műfaj egyik etalonja.

A védekezés javult, a mozgás és a labdakezelés finomabb lett, a dobásrendszer új kihívást jelent, a Takeover érdekesebben működik, a MyNBA pedig továbbra is elképesztő mélységet kínál. Ha valaki egyszerűen csak szeretne egy jó NBA-meccset lejátszani, nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy az NBA 2K27 ne tudná ezt kiválóan. Csakhogy közben ott van minden más. A MyCAREER története időnként saját magát akadályozza a Tesóval, a The City folyamatosan kizökkent a reklámjaival és szponzorált tartalmaival, a MyTEAM esetében a pénzköltés kézzelfogható előnyt jelenthet, és az egész csomagot áthatja a VC.

A legnagyobb probléma nem az, hogy az NBA 2K27 pénzt akar keresni. Egy videojáték-kiadó nyilván pénzt akar keresni. Hanem az, hogy egy teljes árú játék egyre több pontján érezteti velünk: a vásárlás csak a belépő volt. És ezt azért nehéz lenyelni, mert maga a játék egyszerűen jó. Nagyon jó. Ha az NBA 2K27 csak a kosárlabdáról szólna, most valószínűleg jóval magasabb pontszámot írnánk ide. De nem csak a kosárlabdáról szól, és amíg a VC ilyen mélyen bele van építve a fejlődésbe, a kozmetikai rendszerbe, a MyCAREER-be és a különböző játékmódok közötti gazdaságba, addig egyszerűen nem lehet úgy tenni, mintha ez csak valami jelentéktelen mellékes hülyeség lenne.

Az NBA 2K27 ezért furcsa módon egyszerre tud lenyűgözni és felidegesíteni. Amikor pattog a labda, zseniális. Amikor megnyitjuk a menüt, néha úgy érezzük, mintha egy bankfiókba tévedtünk volna. És talán ez az egész sorozat legnagyobb tragikomédiája: évről évre elkészítik az egyik legjobb kosárlabdajátékot, amit valaha csináltak, majd gondoskodnak róla, hogy közben eszünkbe jusson, miért is utáljuk annyira az NBA 2K üzleti modelljét.

TesztplatformPlayStation 5

7.5/10

ÉrtékelésJó

Ami betalált

• Fantasztikus, mély és továbbra is nagyon élvezetes kosárlabda
• Javult védekezés és jól sikerült új gameplay-mechanikák
• A MyNBA elképesztően tartalmas és mély
• Remek prezentáció és látvány

Ami fájt

• A VC gyakorlatilag mindenhová beette magát
• MyCAREER-ben a Running Mate inkább idegesítő, mint érdekes
• A The City túlságosan reklám- és monetizációközpontú
• A teljes árú játék mellé nehéz megemészteni ezt az üzleti modellt