Mega Man Star Force Legacy Collection játékteszt

A régi játékok újrakiadásán kívül egyedül a Mega Man 11-et és a Megaman X Dive-ot lehetne megemlíteni, mint újabb alkotások, és ezek is 2018-ban, illetve 2020-ban jelentek meg. A közeljövő pedig csupán egy mókát tartalmaz, a Mega Man: Dual Override-ot, mely 2027-ben hivatott megjelenni.

És ez szomorú, hisz a Mega Man franchise ott volt a jó öreg Márió mellett hírnevet illetően, azonban látszik, hogy a név elveszítette profitabilitását, melyet sokan a Mighty No. 9-ra vezetnek vissza, ami a széria újragondolása lett volna Koji Inafune, az eredeti játékok egyik készítője, hozzájárulásával. Kár, hogy erősen megkérdőjelezhető minőségűre sikeredett ez a felélesztés.

Így mai tesztünk alanya, a Mega Man Star Force Legacy Collection sem egy új játék (gondolom a címből ezt nem nehéz kitalálni), hanem a Mega Man Battle Network sorozat folytatásának újrakiadása. A Star Force címek eredetileg a Nintendo DS-re jöttek ki, ám sajnos nem volt felhőtlen fogadtatásban részük, többek között azért, mert nem különböztek igazán markánsan a Battle Network játékoktól sem grafika, sem pedig játékmenet terén. Lévén, hogy a Battle Network mindegyik epizódja a Game Boy Advance-ra jött ki, így érthető volt a rajongói frusztráció.

Nekem nem volt szerencsém a Nintendo DS-hez, pedig nagyon szerettem volna egyet. Mi több, én teljesen kimaradtam a kézikonzolok világából a GBA és Switch közötti korszakot illetően, arról nem is beszélve, hogy én inkább Pokémonos voltam, mint bármi más. Viszont elképzelhető, hogy kedveltem volna a Star Force játékokat, hisz a Mega Man NT Warrior anime sorozatot, mely a Battle Network játékokon alapul, nagyon lájkoltam, ráadásul kártyagyűjtögetés, és több verzió is van a Star Force esetében, pont mint a Pokémonnál.

Azonban nem vagyok már gyerek (hajj bárcsak), ráadásul kicsit ki is égtem abban, hogy a "szerezd meg hát mind" mentalitás dominálta az életem nagy részét, így mai tesztünk alanyának egyik epizódja sem tudott igazán elragadni. A helyzeten az sem segített, hogy nem bírtam egyáltalán azonosulni a tizenegy-két éves főhős antiszociális problémáival.

A szóban forgó legény neve Geo, és egy olyan világban tengeti a hétköznapjait, ahol az internet helyett elektromágneses hullámok végtelen kapcsolata köti össze az embereket. A kapcsolatok úgynevezett Transer kézre applikálható gépeken keresztül történnek meg, és a Battle Network-ben is megjelenő NetNavik, avagy avatár-programok, ismét tiszteletüket teszik, bár már nincs akkora hangsúly rajtuk, mint az elődül szolgáló szériában volt. Természetesen vírusok továbbra is megnehezítik a lakosok hétköznapjait, így nem kell aggódni, lesz ellenfélből bőven.

A fő kalamajkát élienek okozzák, akik az FM nevű bolygóról látogatnak el a Földre, és meg tudják szállni az embereket, mivel egyszerre képesek az EM Hullám-világban és a fizikaiban is manifesztálódni. Az egyik ilyen, Omega-Xis (tényleg ez a neve), segít Geo-nak Mega Man-né változni, és így feltölti a depresszióval teli életét jótékonykodással és kötelességtudattal. A legfőbb feladata az újdonsült szuperhősnek az ártatlanok megtisztítása, ha megszállta volna őket illetéktelenül egy élien, de rengeteg mellékfeladat is vár rá, hogy még véletlenül se unatkozhasson.

A játékmenet a japános szerepjátékformátumot követi, némileg megcsavarva. Geo be tud hatolni az EM világba, mint Mega Man, ahol rakoncátlankodó vírusokkal harcol, gépeket aktivál, vagy kapcsol le, illetve ártatlanokat tisztít meg, akiket az őket megszállt élien berántott a virtuális világba. Az ellenfelek véletlenszerűen támadnak ránk, ahogy járjuk az EM Hullámok utait, követve a klasszikus Final Fantasy-s vonalat. Ha pedig harcra kerül a sor, akkor egy grid-szerkezetű pályára kerülünk, ellenfelek társaságában.

A csatározás pakliépítést is tartalmaz, ugyanis a speciális képességeket kártyák segítségével tudjuk ellőni. Amint elindul a harc, az előre összeállított pakliból hatot kever elénk a játék, melyekből bizonyos szabályok mentén ki kell választanunk, amennyit csak szeretnénk (akár mind a hatot felvehetjük, ha jól kombináljuk a dolgokat). Ezek után elindul a grid-en a móka. Ha kifogyunk a lapokból, akkor várnunk kell, míg a "körváltás" elérhetővé válik, és csak ilyenkor tudunk új lapokat felhúzni.

Egy csík a jobb felső sarokban mutatja, hogy mikor aktiválhatjuk a "körváltást", azonban nem vagyunk erre kötelezve. Ha nincs kedvünk a kártyaválogatással bajlódni, mert például egy ellenfél maradt csupán, az is kevés élettel, akkor bevégezhetjük a csatát a Mega Buster ágyúnkkal, mely mindig elérhető, elég gyorsan lő, viszont csak egyet sebez.

A pálya egy 3 x 5 négyzetből álló grid, ahol a leghátsó (vagy legelső, ahogy nézzük) sorban mozog Mega Man. Ezen sor bármelyik mezőjébe átmozgathatjuk őt, míg a többi négyzeten az ellenfelek és esetleges akadályok tartózkodnak. A gonoszak nem csak egyhelyben ácsorognak, hanem mozognak és támadásokat indítanak felénk. Ha jó sokan vannak, akkor hamar eláraszthatnak minket sebző hatásokkal, úgyhogy a jó reflexek, a pajzs-kártyák és a jól időzített ellentámadások segítenek a sérülés megúszásában.

Saját offenzíváinkat különféle kardokkal, ágyúkkal, lángszórókkal, bombákkal, és egyéb elemi hatású lapokkal indíthatjuk meg. Az időzítés nagyon fontos, mert nem mindegyik támadás területre ható, a célpontok pedig kisétálhatnak a csapás elől, ha rossz időben lőjük el azt. Ez az ellentámadásnál is fontos, hisz akkor történik meg ez a manőver, ha pont akkor találjuk el a célpontot, mikor az is ellőne egy támadást.

Azonban érdemes nem csak sebző, hanem gyógyító kártyákat is belerakni a paklinkba, mert a harcok között nem regenerálódik az életünk, bár néha, ha kritikusan alacsony HP-val fejezünk be egy összecsapást, akkor a játék, mint csata végi jutalom, gyógyítást ad. Egyébként pénzt, lapokat, és egyszer használatos tárgyakat kapunk egy harc végén, XP-t viszont nem... mert az nincs. Tehát hétköznapi értelemben vett szintlépés sincs, hanem speciális fejlesztések felkapásával vagy megvásárlásával tudjuk Mega Man maximális életét növelni.

A játék azonban nem csak offline aspektusokkal, hanem kezdetleges online extrákkal is rendelkezik. Testvéri kapcsolatokat (Brother Bond) alakíthatunk ki, nem csak NPC-kel, hanem igazi játékosokkal is, ha ellátogatunk a közös szerverre. Egy ilyen kapcsolat az adott játékverziótól függően ad egyedi bónuszokat, de, ami biztos, hogy a "testvéreink" által megjelölt kedvenc kártyákat is használhatjuk harc közben, illetve titkos és nem annyira titkos üzeneteket is küldhetünk nekik. Jó, gondolom ez a minimálisnak tűnő interakció 2007-ben nagyobbat ütött, mint ma, főleg, hogy a DS-en volt, de na, legalább ég a nosztalgia.

Mint említettem, a játékoknak különféle verziói vannak, a Pokémon alkotásokhoz hasonlóan. A legelső résznek három változata van (Leo, Pegasus, Dragon), míg a másodiknak és a harmadiknak kettő-kettő (Zerker x Ninja, Zerker x Saurian) (Black Ace, Red Joker). A verziók a történet szempontjából nem különböznek egymástól, csupán a kártyák, a főellenségek és a már említett Brother Bond bónuszok terén. Értelemszerűen a kártyagyűjteményünket csak a másik verziók játékosai segítségével tudjuk teljesíteni.

Mint az elején elmondtam, nekem egyik része sem jött be ennek a sorozatnak. Mivel semmi nosztalgikus érzés nem köt a Star Force szériához, plusz az élő lényekhez jobban húz szívem, mint a robotokhoz és a számítógépes programokhoz, így sajnos nem tudott lekötni igazán sem a sztori, sem pedig a játékmenet.

Azonban objektíven nézve a harc érdekes mechanikákkal van ellátva, és a különféle kártyák kombinálása egy mélyebb stratégiai réteget is belevisz a dologba. Tennivaló is van bőven, minden területen, és napváltáskor is előkerülnek mellékküldetések, melyek hasznos jutalmakkal kecsegtetnek. A harcok pedig igazi kihívásokká válnak a végefelé, mikor az egész képet elárasztják az ellenfeles támadások és másodpercek tört része alatt kell döntést hoznunk és reagálnunk.

Azonban, mivel nincs XP, ezért a túl gyakori harcok hamar fárasztóvá válhatnak. Persze el lehet menekülni, de ennek a bekövetkezte a szintünktől függ, így van, amikor nem enged futni a rendszer. Ez akkor tud kiváltképp frusztráló lenni, mikor egy küldetésnek a feladatát próbálom megkeresni, de a fenéért sem megy a gyakorta labirintus-szerű pályakészítés miatt. Ez amellett, hogy jól megfőzi az agyvizemet, mesterségesen elnyújtja a játékidőt, amit így akár elvesztegetett óráknak is elkönyvelhetünk.

Ebből pedig következik a második probléma, ami kellemetlenül érintett engem: a feladatok nem mindig egyértelműek. Nincs külön jegyzetfüzet, ahová felírásra kerülnek a küldetések és azoknak a részletei. Klasszikus módon egyszer elmondják, és akkor sem mindig egyértelműen, hogy mit kell csinálnunk, és ha nem írtuk le egy papírra, akkor elképzelhető, hogy elfelejtjük az egészet, főleg, ha botor módon aludni merészelünk két játékülés között.

Sajnos a prezentáció csak a legminimálisabb ráncfelvarrást kapta. Ugyan a modern képarányok és felbontások elérhetőek, de igazából a DS osztott képernyős felállását muszáj volt megtartani, így a képi világ jobb és bal oldalt is fel van töltve a világűrrel, továbbá maga a grafika minimális csiszolást kapott, igazi szépítésre ne számítsunk. A zene változatlan maradt, ami végeredményben nem rossz, de egyáltalán nem emlékezetes. Sebaj, ez mégiscsak egy újrakiadás, nem egy remake, nem lehet Final Fantasy VII Remake magaslatokat elvárni.

Ezektől függetlenül viszont a Mega Man Star Force Legacy Collection hozza azt, amit hoznia kell és még többet is talán. A rajongók egybe csomagolva kapják meg az összes verziót, felélesztett online funkciókkal, hivatalos képekkel és egyébként extrákkal, így nekik biztos telitalálat lesz. Illetve azoknak is ajánlott eme gyűjtemény, akik meg akarják tapasztalni a régi Mega Man alkotásokat a lehető legeredetibb formátumban, emulátorhasználat nélkül. Yohoho...

TesztplatformPC

6.5/10

ÉrtékelésMegosztó

Ami betalált

• Tartalmas, korrekt újrakiadása a klasszikus trilógiának

Ami fájt

• A rajongókon kívül másnak nem feltétlenül lesz túl izgalmas az élmény