Marvel's Wolverine játékteszt

Pedig az alapok kifejezetten ígéretesek. Az Insomniac Games a Spider-Man játékokkal már bebizonyította, hogy egészen jól tudnak mit kezdeni a képregényes alapanyaggal, Wolverine pedig papíron tökéletesen illik hozzájuk. Nem kell hálót lövöldözni, nem kell az egész várost bejárni, és nem kell különösebben visszafogni a karaktert sem: Logan alapvetően egy két lábon járó, adamantiumból készült probléma, akinek a konfliktuskezelési módszere nagyjából annyiból áll, hogy előkapja a karmait. SNIKT! És bizony a játék elsődleges feladata, hogy mindezt megfelelően szórakoztatóvá tegye. Ebben pedig meglepően jól teljesít.

A történet középpontjában természetesen Logan áll, aki ezúttal is próbálja valahogy kordában tartani a benne lakozó állatot, miközben Jean Grey-hez fűződő kapcsolata is jelentős szerepet kap. A jelenben Logan Nathaniel Essex segítségével kerül bele egy mutánsok körül kialakuló konfliktusba, miközben a játék folyamatosan vissza-visszanyúl a főhős múltjához.

Ez utóbbi egyébként jó ötlet. Wolverine esetében szinte kötelező valamilyen formában foglalkozni azzal, hogy ki volt azelőtt, hogy vált azzá, akit mindenki ismer. A múltja nem egyszerű háttértörténet, hanem a karakter egyik legfontosabb része. A gond az, hogy a játék ezt sokáig meglehetősen furcsa módon kezeli. A kampány első felében Logan múltjának jelentős része ugyanis az úgynevezett Nightmare Doorokon keresztül kerül elő.

Ezek különböző kisebb harci és ügyességi kihívások, amelyek teljesítése után egy hangfelvételt kapunk, amelyből Logan egy emlékét ismerhetjük meg. Önmagában ez még akár érdekes is lehetne. Csakhogy a megvalósítás egészen elképesztően fapados. A megszerzett emlékeket lényegében fehér szövegként látjuk egy sötét háttéren, miközben hősünk felolvassa nekünk. Ha pedig kilépünk ebből a képernyőből, az olvasás egyszerűen megszakad. Egy olyan játékban, amely többek között Wolvi múltjára és személyiségére épít, ezek az anyagok olyan érzést keltenek, mintha valaki a fejlesztés utolsó hetében szólt volna, hogy "ja, amúgy kellene még valami, amiből megtudjuk, mi történt vele". És ez azért elég meredek egy ilyen fontos karakter esetében.

Ráadásul a tartalom maga sokkal fontosabb annál, mint ahogy a játék prezentálja. Logan múltja később természetesen sokkal hangsúlyosabban kerül elő, de addigra már megvan az érzés, hogy egy csomó lényeges információt egy mellékesnek tűnő, meglehetősen összecsapott rendszerbe száműztek. A helyzetet szerencsére valamennyire megmenti a színészi játék. Logan hangja és előadása kifejezetten erős, és a fontosabb szereplők esetében is remek munkát végzett a csapat. Jean Grey, Nathaniel Essex és Sabretooth megformálása is működik, így amikor végre valóban jelenetben látjuk ezeket a karaktereket, sokkal könnyebb beleélni magunkat a történetbe.

Ha viszont valamit nagyon eltaláltak, az a harcrendszer. A Wolverine játék egyik legnagyobb erőssége kétségtelenül az, ahogy Logan karmokkal a kezében nekimegy egy komplett szobányi ellenségnek. És hát, milyen más lehetne? A harc gyors, agresszív és látványos. Logan nem egy elegáns vívó, hanem egy olyan karakter, aki egyszerűen beleáll a pofonokba, aztán regenerálódik. Az ellenfelek feldarabolása, a különböző támadások kombinálása és a speciális képességek használata meglehetősen brutális összképet eredményez. A játék pedig egyáltalán nem fél megmutatni, hogy Wolverine esetében a "kicsit megsebesítem az ellenfelet" és a "levágom a fejét" között meglehetősen rövid az út.

A rendszer ugyanakkor nem próbál meg Devil May Cry-szintű technikai mélységet biztosítani. A kombók alapvetően egyszerűek, a változatosságot inkább a játék során feloldható speciális támadások, különleges képességek és a különböző kivégzések adják. Ez egyébként szerintem jól is áll neki. Jelen esetben sokkal fontosabb, hogy ütős legyen minden mozdulat, mint hogy húszféle gombkombinációt kelljen fejben tartanunk. A kivégzések pedig tényleg brutálisak. Logan karmainak köszönhetően itt bizony repülnek a végtagok, szakadnak a testek, és a kamera sem mindig siet elfordulni a látványtól. A játék láthatóan nem akarta finomkodva bemutatni a karaktert, és ez határozottan jó döntés volt. Wolverine nem Spider-Man karmokkal, hanem Wolverine, és a játék ezt végre nem felejti el.

A csapattársakkal végrehajtható kombinációk tovább színesítik az összecsapásokat. Jean Grey például telekinetikus képességeivel tudja megnyitni az utat Logan előtt, ami látványosabbá és változatosabbá teszi az amúgy meglehetősen egyenes harci rendszert. A regeneráció szintén fontos része a játékmenetnek. Wolverine egyik legismertebb képessége itt nem pusztán egy látványos karakterjegy, hanem a harc szerves része. Ez lehetővé teszi, hogy valamivel agresszívebben álljunk hozzá az összecsapásokhoz, és ne kelljen minden egyes bekapott ütés után úgy viselkednünk, mint egy porcelánból készült JRPG-hőssel.

A Spider-Man játékok után talán meglepő lehet, hogy itt sokkal lineárisabb élményt kapunk. Nincs hatalmas, szabadon bejárható város, ahol órákon keresztül lehet céltalanul bóklászni. A játék inkább egymás után pakolja a különböző helyszíneket, amelyek között ugyan akad némi felfedeznivaló, de alapvetően mindig pontosan tudjuk, merre kell mennünk. És ez önmagában szerintem egyáltalán nem baj, nem feltétlenül kell egy újabb nyílt világ.

Sőt, a karakterhez kifejezetten jól illik egy koncentráltabb, filmszerű akciójáték. A probléma inkább az, hogy a játék néha túlságosan is komolyan veszi a linearitást. Rengeteg láthatatlan falba lehet belefutni, és olykor egészen vicces helyzeteket produkál a pályatervezés. Logan egyik helyen lazán átugrik egy hatalmas távolságot, máshol viszont egy rendőrautó már leküzdhetetlen akadályt jelent számára. Előfordul az is, hogy egy korábban még szabadon bejárható terület hirtelen lezárul, ha egy kicsit eltérünk az aktuális célponttól, sőt bizonyos helyeken még feketébe is átúszik a kép, ha túl messzire merészkedünk. Ezek apróságoknak tűnnek, de folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy itt bizony nem mi döntjük el, merre akarunk menni.

A játék vezet minket, mi pedig szépen megyünk utána. Cserébe a helyszínek változatosságára nem lehet különösebb panasz. A történet több országot és meglehetősen különböző környezeteket vonultat fel, Kanadától Japánon át a fiktív Madripoorig. Kapunk neonfényes tokiói helyszíneket, ősi romokat, dzsungeleket, és természetesen olyan akciójeleneteket is, amelyekben nem feltétlenül a saját lábunkon közlekedünk. A motorozós szakaszok például kellemesen megtörik a folyamatos kaszabolást, és a repülőgépes jelenetek is látványosak. Nem minden pillanat zseniális, de legalább nem azt érezzük, hogy ugyanazt a három pályát járjuk körbe húsz órán keresztül.

A karakterek esetében Logan természetesen viszi a hátán az egészet. Liam McIntyre alakítása kifejezetten erős, és az különösen tetszik, hogy nem csak az üvöltözős, dühös Wolverine-t tudja hozni. A csendesebb, személyesebb pillanatokban is működik, ami azért fontos, mert a játék időnként megpróbálja megmutatni a karakter emberi oldalát is. Jean Grey és a Logan közötti kapcsolat is erre szolgálna, de itt megint visszakanyarodunk a történet problémáihoz.

Vannak jó pillanataik, működik a dinamika, de az egész egyszerűen nem üt akkorát, mint amekkorát egy ilyen két karakter kapcsolatától várnánk. A mellékszereplők között viszont akadnak érdekes figurák, és a szinkronra egyébként összességében nem lehet panasz. Nathaniel Essex és Sabretooth is jól működik, az alakítások és a motion capture pedig sokat segítenek abban, hogy a karakterek életre keljenek. Ez különösen ironikus annak fényében, hogy maga a történet sokszor nem ad nekik elég erős alapanyagot. A technikai oldal viszont már jóval kevésbé hagy kérdőjeleket.

A Marvel's Wolverine elképesztően jól néz ki. A karaktermodellek, az arcok, az animációk és természetesen a vérfürdő mind-mind látványosak. Különösen a közelképekben lehet érezni, hogy az Insomniac ezúttal sem spórolt a részletekkel. A teljesítmény is rendben van, a 60 fps-es mód pedig egy ilyen játék esetében gyakorlatilag kötelező. A DualSense használata nem forradalmi, de a haptikus visszajelzések és az adaptív ravaszok hozzátesznek valamennyit az élményhez. És azért valljuk be: egy Wolverine játékban mégiscsak jó érzés, amikor a kontroller is jelzi, hogy Logan éppen valakit kettévág.

A Marvel's Wolverine legnagyobb problémája végül nem is az, hogy rossz lenne, hanem hogy túl gyakran érezzük úgy, hogy ennél sokkal több lehetett volna. Nem a harcrendszer miatt. Az működik. Nem a látvány miatt. Az kiváló. Nem a színészi játék miatt. Az többnyire remek. Hanem azért, mert a történet nem tudja megfelelően összefogni mindezt. A játék nagyjából húszórás kampánya alatt vannak izgalmas jelenetek, működő karakterpillanatok, látványos set piece-ek és néhány jó fordulat is, de amikor összeáll a teljes kép, meglehetősen nehéz azt mondani, hogy ez egy igazán emlékezetes Wolverine-történet lett - és itt jön képbe az X-Men-univerzum.

Nem kellene mindent egyszerre beleönteni egy játékba, természetesen, de amikor ennyi fantasztikus karakter, történet és konfliktus áll rendelkezésre, akkor azért valamivel többet vár az ember annál, mint amit végül kap. Különösen úgy, hogy a játék egyik fontos történeti eszköze, a Nightmare Door, még technikailag is olyan benyomást kelt, mintha nem sikerült volna rendesen befejezni. Logan múltja ennél sokkal fontosabb része a karakternek. Üröm az örömben, hogy a játék rendelkezik magyar felirattal, de egyrészt a fordítás nem a legjobb (nem mindig képregényhű), másrészt pedig a szöveg időzítésével is gondok vannak több helyen.

A Marvel's Wolverine tehát egy jó akciójáték, amelyben nagyon jó Wolverine lenni. A karmok csattannak, az ellenfelek repülnek, Logan regenerálódik, Jean pedig időnként telekinetikusan besegít. A harc működik, a látvány fantasztikus, a helyszínek változatosak, a színészek pedig rengeteget kihoznak a karakterekből.

Csak éppen, amikor eljutunk oda, hogy le kellene tenni a kontrollert és azt mondani, hogy "na, ez aztán egy Wolverine-sztori volt", valahogy elmarad a katarzis. A Wolverine végül egy látványos, brutális és kifejezetten szórakoztató játék lett, amelynek azonban a története nem tud felnőni sem a főhőshöz, sem ahhoz az univerzumhoz, amelyben játszódik. Logan pedig ennél többet érdemelt volna.

TesztplatformPlayStation 5

7.5/10

ÉrtékelésJó

Ami betalált

• Brutális, látványos és élvezetes harcrendszer
• Wolverine karaktere és a szinkronszínészi alakítások
• Kiváló grafika és animációk
• Változatos helyszínek és látványos akciójelenetek

Ami fájt

• Lapos, kevéssé emlékezetes történet
• A Nightmare Door-ok fontos történeti elemei borzalmasan vannak prezentálva
• Túlságosan lineáris és néhol indokolatlanul korlátozó pályák
• Az X-Men-univerzumban rejlő lehetőségekhez képest kevés igazán emlékezetes karakterpillanat
• Dadogó magyar felirat