Marvel Tokon: Fighting Souls játékteszt

A Marvel-univerzum gyakorlatilag kifogyhatatlan alapanyag a videojátékok számára, mégis valahogy rendszeresen sikerül úgy bánni vele, mint amikor a hűtőben ott van egy komplett vasárnapi ebéd, de mi inkább rendelünk egy pizzát. Persze akadtak remek próbálkozások az elmúlt évtizedekben, a Marvel-játékok története azonban korántsem olyan makulátlan, mint amilyen lehetne. Volt itt minden a nagyszerű akciójátékoktól a felejthető multiplayer próbálkozásokig, ezért amikor bejelentettek egy újabb Marvel-címet, természetesen felmerült a kérdés: na, ez vajon végre betalál?

A Marvel Tokon: Fighting Souls esetében már a korábbi bétateszt után is azt éreztem, hogy ebből bizony lehet valami. A teljes játék pedig szerencsére nemcsak igazolta az akkori benyomásaimat, hanem jócskán rá is tett egy lapáttal. Az Arc System Works - vagyis a Guilty Gear és a Dragon Ball FighterZ mögött álló japán fejlesztőcsapat - ezúttal úgy nyúlt a Marvel-univerzumhoz, hogy közben egy pillanatra sem próbált Marvel vs. Capcom lenni.

És ez szerintem kifejezetten jó döntés volt. Mert persze lehetne állandóan azt hajtogatni, hogy "régen bezzeg a Marvel vs. Capcom 2", meg elővenni a Dreamcastet, aztán könnyes szemmel nézni, ahogy a lemez forog a meghajtóban, de ennek nagyjából annyi értelme lenne, mint Deadpoolnak pszichológushoz járni. A Marvel Tokon saját identitást épít, méghozzá meglehetősen határozottan.

A játék legfontosabb újítása természetesen a négy a négy elleni felállás. Első hallásra ez úgy hangzik, mintha valaki fogta volna a klasszikus tag-team verekedős játékokat, majd azt mondta volna: "jó, de mi lenne, ha még több minden történne egyszerre?", aztán mindenki bólintott volna, és senki nem szólt volna neki, hogy talán ez nem feltétlenül jó ötlet. Meglepő módon működik.

Tesztalanyunk egyik legérdekesebb tulajdonsága ugyanis, hogy miközben papíron egy brutális 4v4-es kavalkádot kapunk, a gyakorlatban meglepően jól megközelíthető hagyományos egy az egy elleni verekedőjátékként is. A társak különféle támogató képességekkel segítenek, és idővel egyre jobban rá lehet építeni a tagelést a kombókra és a különböző támadássorozatokra.

A béta idején még inkább azt éreztem, hogy a játék egyszerre túl sok mindent akar mutatni, mostanra viszont sokkal jobban összeállt a kép. Persze továbbra is előfordul, hogy a képernyőn egyszerre történik körülbelül tizenkét olyan dolog, amit jó lenne észrevenni, miközben valaki éppen egy aszteroida méretű ököllel próbálja bevinni az utolsó találatot. De ez már nem annyira zavaró, mint kezdetben. Inkább a Marvel Tokon egyik sajátossága.

És talán pont ettől működik. A harcrendszer ráadásul úgy lett kialakítva, hogy a kezdők is viszonylag gyorsan belekóstolhassanak. Az automata kombók és az egyszerűsített speciális mozdulatok miatt nem kell az első fél órában egy Excel-táblázat fölött ülve kiszámolni, hogy egy bizonyos iránykombináció után pontosan hány frame áll rendelkezésünkre egy másik gomb megnyomására. Persze aki komolyan akarja venni, annak lesz mit tanulnia.

Nagyon is. A húsz karakterből álló induló felhozatal ráadásul kellően változatos, és ami ennél is fontosabb, nem érződik úgy, mintha ugyanazt a karaktert húsz különböző Marvel-logóval kaptuk volna meg. Amerika Kapitány például pajzsával támad és védekezik, ráadásul úgy pattogtatja azt a pályán, mintha egy különösen agresszív frizbi-bajnokság döntőjét játszaná. Ghost Rider pedig túlmelegedési mechanikával rendelkezik, ami megfelelő használat mellett jelentősen fel tudja turbózni a képességeit. Csak hát ne hagyjuk túlhevülni, mert abból könnyen lehet sütőprogram.

Ez az egyik legnagyobb erőssége a játéknak: a karaktermechanikák nemcsak jól működnek, hanem illenek is a forráshoz. A karakterfelhozatalon egyébként érződik, hogy a fejlesztők nem kizárólag a kötelező neveket akarta kipipálni. Persze Pókember, Hulk, Vasember, Amerika Kapitány és a többiek természetesen itt vannak, de olyan mélyebb Marvel-univerzumos választásokkal is találkozunk, mint például Danger az X-Men képregényekből. És ha már Arc System Works, akkor természetesen a látványról is beszélnünk kell.

A fejlesztők olyan anime-inspirált stílusban rajzolták újra a Marvel ikonikus figuráit, hogy az embernek néha komolyan meg kell állnia egy pillanatra, hogy feldolgozza, mit lát. Vasember például úgy fest, mintha Tony Stark egy különösen hosszú Gundam-maraton után úgy döntött volna, hogy jó, akkor mostantól ő is ilyen lesz.

Peni Parker pedig konkrétan egy komplett Sp//dr mechben érkezik, amelynek mérete nagyjából akkora, hogy külön lakcímet lehetne neki igényelni. A karakterek gyönyörűen animáltak, a mozgásuk látványos, a támadások pedig tényleg olyanok, mintha egy Marvel-képregény és egy japán anime egyszerre robbant volna fel a képernyőn. A pályák hasonlóan látványosak. Különösen jópofa a New York és az X-Mansion, ahol rengeteg apró easter egg és háttérben elrejtett részlet várja a rajongókat.

Talán egy-két helyszínnel több elfért volna induláskor, de ami bekerült, az legalább nagyon rendben van. A teljes játék egyik kellemes meglepetése a kampány lett. Nem kell persze Street Fighter 6-féle World Tour méretű kalandra számítani, ahol lassan már azt várjuk, mikor küld el minket valaki a sarki pékségbe két péksüteményért, cserébe viszont a Tokon történetmesélése kifejezetten stílusos.

Öt különálló epizódot kapunk, amelyek különböző csapatokra koncentrálnak, és mindegyiket egyedi képregényként prezentálják. A történeteket az Uncanny X-Men írója, Kieron Gillen jegyzi, és meglepően jó munkát végzett azzal, hogy a karaktereknek a bunyókon túl is adott egy kis személyiséget. Különösen Ghost Rider története tetszett, ahol Robbie Reyes karakterének kettőssége kerül előtérbe. És ez azért kellemes meglepetés, mert egy verekedős játék kampányától az ember nem feltétlenül várja el, hogy közben még normális karakterépítést is kapjon.

A különböző epizódok vizuális megközelítése ráadásul eltérő. Az egyik egy cukibb, japán mangás hangulatot hoz, a másik jóval komolyabb, nyugatias képregényes stílust használ. Ettől az egésznek van egyfajta antológiaérzése, és bár a történetek szerkezete alapvetően hasonló, a hat-nyolc órás kampány így is kellemes elfoglaltság. Nem ez lesz a következő The Last of Us, de hát őszintén szólva nem is azért ülünk le Marvel-karakterekkel püfölni egymást, hogy közben három generáció családi traumáit dolgozzuk fel.

A kampány mellett természetesen további offline lehetőségek is akadnak. Az All-Star Arena egy arcade-jellegű mód, ahol elágazó útvonalakon keresztül lehet végigverekedni magunkat az ellenfeleken, a teljesítésért pedig különféle artworköket kapunk, amelyeket a galériában nézegethetünk. A Survival mód szintén itt van, némi roguelite-beütéssel, de számomra az Arcadia Rumble volt az érdekesebb ötlet. Ez egy könnyedebb, Mario Party-szerű játékmód, amelyben a játék online lobbyinak chibi karakterei is szerepet kapnak.

Nem mondom, hogy órákig tudtam volna vele játszani, de teljesen értelmetlennek sem érzem. Jó látni, hogy a fejlesztők nem csak egy "verj meg mindenkit" gombot tettek a játékba, aztán hazamentek. A combo trialok és a karakterleckék pedig szépen kiegészítik az offline csomagot. Összességében tehát nem lehet panaszunk a tartalomra, bár jó eséllyel a játékosok többsége így is online fogja eltölteni az ideje jelentős részét.

Az online játék alapvetően remekül működik, különösen PS5-ön. A rollback netcode többnyire megbízható, és ha az ellenfél internetkapcsolata is rendben van, akkor meglehetősen sima meccseket lehet játszani. A PC-s verzióval viszont akadnak problémák, és ezek a crossplayt is érintik. Előfordult például, hogy egy ellenfél lassabb SSD-je miatt rövid megakadások jelentkeztek a pályaváltásoknál. Nem tragédia, de egy kompetitív verekedős játékban azért nem éppen az a feature, amit az ember a doboz hátulján szeretne viszontlátni. A PS5-ös verzió ezzel szemben gyakorlatilag hibátlan.

Persze itt is előfordulhat, hogy az ellenfél internetkapcsolata miatt szenvedünk, és a Casual matchmaking sem mindig olyan fürge, mint szeretnénk, de összességében a PlayStation 5-ös online élménnyel semmi komoly problémám nem volt. És ha már PS5: a DualSense támogatás külön említést érdemel. Az ember nem feltétlenül várja egy verekedős játéktól, hogy a kontroller rezgésével és haptikus visszajelzéseivel különösebben lenyűgözze, de itt vannak kellemes apróságok, amelyek tényleg hozzáadnak az élményhez.

Hogy mondod? Nem hallom mert akkora szél van

A prezentáció összességében az egyik legnagyobb erőssége a Marvel Tokonnak. A szinkronhangok kiválóak, és rengeteg egyedi, helyzetfüggő beszólást kapunk. Deadpool esetében ez különösen szórakoztató, hiszen Nolan North úgy hozza a karaktert, ahogy kell: pofátlanul, önreflexíven és természetesen úgy, hogy időnként még más verekedős játékokra és az ASW saját címeire is kikacsint. Mert hát miért is ne? A zene pedig szintén kellemesen eklektikus. A heavy metaltól a J-Popig mindenféle stílus felbukkan, és Peni Parker témája konkrétan olyan fülbemászó, hogy egy idő után már nem is tudjuk, hogy a meccset nyertük-e meg, vagy csak egy anime openingjében ragadtunk.

Talán az egészben az a legizgalmasabb, hogy a Marvel Tokon érzésre nem egy lezárt csomag, hanem egy hosszú távra felépített platform alapja. Az első DLC-karakter, Phoenix Cyclops már be is van jelentve, és ha az Arc System Works korábbi játékainak támogatását nézzük, akkor bőven van okunk optimistának lenni.

A Dragon Ball FighterZ és a Guilty Gear Strive támogatása alapján a stúdió pontosan tudja, hogyan lehet egy verekedős játékot hosszú éveken keresztül életben tartani. Persze ehhez az is kell, hogy a játékosok ott legyenek mögötte. A fejlesztők tízéves terve önmagában nem ér semmit, ha a közösség két hónap múlva úgy dönt, hogy inkább visszamegy Street Fighterezni. Én viszont jelenleg simán látom a potenciált.

A Marvel Tokon: Fighting Souls ugyanis pontosan azt csinálja, amit egy jó Marvel-játéknak kellene: fogja a karaktereket, a világot és a látványt, majd nem hagyja, hogy ezek önmagukban elvigyék a hátukon a produkciót. Mögéjük rak egy tényleg működő, gyors, könnyen megközelíthető, de komoly mélységet rejtő verekedős rendszert. Nem tökéletes. A PC-s verzió problémái különösen fájóak, az offline kínálat pedig ugyan korrekt, de nem feltétlenül állja meg a helyét a műfaj legjobbjai mellett.

A tagmechanika is igényel némi megszokást, és a négy a négy elleni összecsapások káosza időnként továbbra is képes olyan vizuális információcunamit zúdítani ránk, hogy csak pislogunk a képernyő előtt, mint Pókember, amikor rájön, hogy megint neki kell kifizetnie a számlát. De ezekkel együtt is rohadt jó. A Marvel Tokon az elmúlt évek egyik legizgalmasabb új verekedős játéka, és nálam kényelmesen ott van a műfaj élmezőnyében. A látvány egészen elképesztő, a karakterek változatosak, a harcrendszer kezdőbarát, ugyanakkor a komolyabb játékosok számára is bőven tartogat mélységet, a négyfős tagrendszer pedig idővel akár komoly kompetitív színtér alapja is lehet.

A béta után még azt kérdeztem, vajon képes lesz-e a Marvel Tokon tényleg kihozni magából azt a potenciált, amit akkor láttam benne. Most már nyugodtan kijelenthető: igen. A Marvel Tokon: Fighting Souls nem váltja meg a világot, de nem is kell neki. Egyszerűen csak fogja a Marvel-univerzum húsz ismert és kevésbé ismert figuráját, bedobja őket egy arénába, majd addig ütteti őket egymással, amíg a képernyőn már csak pajzsok, lángoló láncok, repkedő Pókemberek és gigantikus robotok felismerhetetlen egyvelege marad. És basszus, rohadtul működik. A PS5-ös verzió kifejezetten ajánlott. A PC-s port jelenlegi állapotában már jóval kevésbé, de PlayStationön az Arc System Works egy olyan Marvel-verekedőjátékot tett le az asztalra, amely egyszerre látványos, szórakoztató, könnyen tanulható és kellően mély ahhoz, hogy hosszú távon is legyen benne kraft. Ha pedig tényleg megkapja azt a támogatást, amit a fejlesztők ígérnek, akkor könnyen lehet, hogy a Marvel Tokon nemcsak egy jó játék lesz, hanem a következő évek egyik meghatározó kompetitív verekedős címe.

TesztplatformPlayStation 5

8.5/10

ÉrtékelésAjánlott