A Legénybúcsú egy magyar szituációs komédia, amely egy színdarab alapján készült. A mozikban ezzel a produkcióval bemutatkozó Szente Vajk pedig nem csupán a darab író-rendezője, hanem a filmé is. A színdarab nagy sikere alapján talán joggal gondolhattuk, hogy a belőle készült mozgóképes adaptáció is hasonlóan fényes jövő elé néz majd, netán csatlakozhat a (leg)népszerűbb magyar vígjátékok sorához. De vajon képes volt-e efféle bravúrra Szente Vajk és alkotógárdája a színház után az ezüstvásznon is?
A történet középpontjában két gyerekkori jóbarát, Alex (Ember Márk) és Simon (Fehér Tibor) áll, akik mindketten háziorvosként dolgoznak. Simon közelgő esküvője okán azonban elhatározzák, hogy kirúgnak a hámból, és legénybúcsút szerveznek egy vidéki szálloda elnöki lakosztályában.
A sors azonban váratlanul útjukba sodorja a feltörekvő sztárszínésznő Candy Curtizt (Kárpáti Rebeka), aki egy nagyszabású - és nem mellesleg 1 milliárd forintért zajló - pókerbajnokság kapcsán érkezik a helyszínre, és szintén igényt tart az elnöki lakosztályra. Ám a bonyodalmak akkor kezdődnek igazán, amikor Alex első látásra belezúg a nőbe, és akkor folytatódnak, amikor Simon sikeresen eljátssza az esküvőre szánt pénzt (és még annál jóval többet) a pókerbajnokságon.
Hogy az események szerencsétlen alakulásáért mennyire okolhatók a körülmények, vagy éppen a két barát által a bulira hozott tudatmódosító édességek, azt nehéz lenne megmondani. Egy idő után azonban látszólag minden félremegy, ami csak félremehet, és egy sztriptíztáncos, egy rendőrnő, egy fura kamaszfiú és egy fedett ügynök mellett végül még Simon menyasszonya, Mona (Törőcsik Franciska) is feltűnik a színen, hogy magyarázatot követeljen...
Alex (Ember Márk) a maga esetlen módján igyekszik bevágódni a bájos Candy-nél (Kárpáti Rebeka)
Bár a filmet egyesek a Másnaposok c. amerikai mozihoz hasonlítják, igazából nincs sok köze hozzá. A Legénybúcsú történetének részét képező tudatmódosító szerek ellenére ugyanis a cselekmény nem annyira a party drogok használata miatt ködös, hanem a gyakran se füle, se farka forgatókönyvnek köszönhetően.
A produkció tele van életszerűtlen szituációkkal, melyek időnként gyors egymásutánban követik egymást, ám ettől még nem állnak össze egy bármilyen szinten is hihető sztorivá. Hiába játszanak benne felkapott fiatal tehetségek és néhány veterán sztárszínész, illetve celebritás (Csonka András, Csuja Imre, Korda György), az átgondolatlan narratívát ők sem képesek működőképessé tenni.
A történet kidolgozatlanságán az sem segít, hogy sablon karakterek tömkelegét kapjuk, és a komédiákban és krimikben már rengetegszer látott kliséből is túlságosan sok van. Az persze világos, hogy egy színdarab és egy film teljesen más, és nyilván szükség volt bizonyos változtatásokra. Mivel az eredeti művet nem láttam, nem is tudom egy az egyben összehasonlítani a belőle készült filmmel, de a mozis adaptáció önmagában nézve egyértelműen csalódást kelt.
Az esküvőjére készülő Simon (Fehér Tibor) komolyan gondolja, hogy részt vesz a pókerbajnokságon
Összességében azt mondanám, hogy a Legénybúcsú korlátozottan szórakoztató, és akad néhány jobb momentuma is, de sajnos legalább ugyanannyi benne a kínos pillanat. Annyi bizonyos, hogy szituációs komédiához mérten nagyon távol áll a sírva röhögős kategóriától.
Hiába voltunk sokan a film sajtóvetítésén, őszintén szólva nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki hangosan felnevetett volna. Mindez jól alátámasztja ama tapasztalatot, hogy a vicces helyzetek, beszólások és gegek önmagukban sajnos nem elegendők, ha magának a narratívának kevés értelme van.
A próbálkozás egy - a remélhetőleg a fiatalok körében is - népszerű mozi létrehozására az alkotók részéről annyiban egyértelmű, hogy beleraktak hatásvadász és trendi dolgokat (félpucér nők, mobilkamera-nézet és közösségi média kommentek stb.), de ezektől semmivel sem lesz jobb a film, egyedibb meg pláne nem.
Amikor senki sem az, akinek látszik...
Annyiban tehát legalább tanulsággal szolgál a produkció, hogy legyen szó akár színházról, moziról vagy tévéről, vagy éppen bármilyen műfajról, mindig maga a történetmesélés kell legyen a legfontosabb. Lehet tehetséges és népszerű színészeket és felkapott megoldások garmadáját felsorakoztatni egy alkotásban, attól az még egyáltalán nem jelent garanciát a minőségre vagy a sikerre.
Szomorú, hogy ezt éppen egy olyan sikeres rendező nem tartotta szem előtt, mint Szente Vajk, aki kétségkívül egy jónevű és elismert színházi rendező, de úgy tűnik, hogy a filmkészítés egyelőre nem annyira az ő asztala. Ha pedig legközelebb szituációs komédia írására adja a fejét, lehet, hogy jobban teszi, ha előtte alaposan tanulmányoz néhány Ray Cooney darabot, ahol a történet szerves részét képezi a narratívának, ahelyett, hogy az csupán kvázi random, viccesnek szánt szituációk egymás mögé helyezéséből állna.
Kár érte, mivel karácsony előtt jól jött volna a hazai moziknak és filmgyártásnak is egy legalább feleannyira sikeres komédia, mint amilyen tavaly volt a Hogyan tudnék élni nélküled. Hiába, van, amikor a dolgok máshogy alakulnak...
