Kutya csillagkép filmkritika

Aktuális kritikánk esetében azonban a legfőbb kérdés nem más, mint hogy mit tudott hozzátenni egy olyan veterán, mint a már szinte mindenféle műfajban filmet készítő Ridley Scott egy már-már lerágott csontnak számító témához. Őt ismerve zombifilmet egész biztosan nem rendezett volna, a Kutya csillagkép azonban egy olyan globális járvány utáni világot tár elénk, melyben az alaposan megfogyatkozott emberiség képviseli önmaga egyetlen ellenségét.

Mint általában, Scott ezúttal sem saját kútfőből merítette a történetet, hanem Peter Heller 2012-es, hasonló című regényéből, mely igen nagy sikert aratott a nagyközönség és a kritikusok körében egyaránt. Ennek egyik oka a téma humánus és felettébb realisztikus megközelítése volt, ami képes volt elgondolkodtatni és egyben érzelmileg is megmozgatni az olvasókat.

Egy efféle könyv esetében persze mindig komoly kérdés, vajon mennyire sikerül a filmeseknek ahhoz hű adaptációt készíteni, ami megtartja az eredeti mű erényeit, miközben még életre is kelti azt a mozivásznon. Lássuk mennyire jött ez össze a mostanság nem éppen sikert sikerre halmozó Ridley Scottnak!

A könyv szerint kilenc évvel járunk a járvány kitörése után (ami a filmben ugyan nem hangzik el, de a látottak alapján reálisnak tűnik), amikor Hig (Jacob Elordi) kisrepülőgépével és kutyájával, Jasperrel járja a vidéket a civilizáció nyomai után kutatva. Egy kisebb vallási
közösségen kívül azonban nem talál mást, csak magányos fegyvereseket és csapatba tömörült fosztogatókat, akiket társával, az egykori tengerészgyalogos Bangley-vel (Josh Brolin) mindeddig sikerült távol tartania a hegyek közt meghúzódó búvóhelyüktől.

Egy nap azonban újabb tragédia történik, és a még mindig feleségét és a szülés előtt elveszített gyermeküket gyászoló Hignek nincs tovább maradása. A fiatalember útra kel nyugatnak egy titokzatos, ám reményteli rádióadást követve, de mielőtt még elérhetné, kényszerleszállást kell végrehajtania a vadon közepén.

Ekkor váratlanul összefut a közeli farmon élő Cimával (Margaret Qualley), aki bár igen szemrevaló, szintén elveszített társát gyászolja. Ráadásul a nő szigorú apja (Guy Pearce) nem nézi jó szemmel a két fiatal között kialakuló kapcsolatot. Ám miután egyre több időt töltenek együtt, Hignek végül döntenie kell az emlékeihez és a gyászához való ragaszkodás és az esetleges "tiszta lappal" való újrakezdés között...

A film narratívája tehát elsősorban a főszereplő által megtett lelki, és nem annyira a földrajzi utazásra lett kihegyezve. Miközben azt nem állíthatjuk, hogy Hig túlzottan optimista lenne, valahol mélyen még mindig korábbi idealizmusával szemléli a világot, és többre vágyik a puszta biztonságnál.

Ezzel szemben társa született túlélő, aki mindenkiben potenciális ellenséget lát, és azt az elvet vallja, hogy jobb előbb lőni, és csak utána kérdezni, mint fordítva. Kettejük törékeny viszonya kimondatlanul is elgondolkodtat bennünket azzal kapcsolatban, hogy manapság, egy csomó idegen emberrel körülvéve a mindennapok során vajon a bizalmatlanság vagy a nyitottság a fontosabb számunkra.

Hősünk azonban egy idő után képtelen Bangley-vel maradni a relatíve biztonságos környezetben, amivel nézőként alighanem mi is a legtöbben egyetértenénk. Ám a kérdés továbbra is az számára: vajon el tudja-e engedni a reményekkel teli múltat egy szinte reménytelen jövőért? Általánosságban pedig, napjaink bizonytalansággal terhelt világára vetítve lényegében azt feszegeti a történet, hogy újra lehet-e kezdeni az életet a nulláról, miután az ember mindent elveszített.

Jacob Elordi (Frankenstein, Üvöltő szelek) a szerepben újfent bebizonyítja, hogy nem véletlenül vált az elmúlt évek legnagyobb felfedezettjévé, mivel minimalista eszköztárral is képes hatásosan közvetíteni az őrlődést az önpusztító önmarcangolás és a bizonytalan újrakezdés között. A bájos Margaret Qualley-val meg is van köztük a kellő kémia, és többé-kevésbé még azt is el tudják hitetni velünk, hogy bár látszólag abszolút passzolnak egymáshoz, a gyászuk és a lány apja képes visszatartani őket attól, hogy egymásnak essenek.

Habár jópár poszt-apokaliptikus klisével találkozhatunk, mint például amilyenek az elvadult törzsek, az agresszív őrültek és a számító zsarnokok, a Kutya csillagkép a játékideje nagy részében valóban jóval reálisabb, mint egy átlagos zombifilm, vagy akár a hasonló mozik többsége. Összességében ez egy szép és kerek történet kellemes megvalósításban - már amennyire kellemes lehet az életben maradásért folytatott, kegyetlen és időnként véres küzdelem.

A produkció még némi western beütéssel is rendelkezik, de inkább az elgondolkodtató, mintsem az akciódús fajtából. A sztori legalább annyira az emberi érzésekről szól, mint a poszt-apokaliptikus állapotokról, a kissé melankolikus hangulat pedig látványos fényképezéssel párosul.

Félig-meddig még egy ódát is kapunk a kutyákhoz és a háziállatokhoz, akik gyakran hűségesebb és megbízhatóbb társnak bizonyulnak az embernél. Bár tény, hogy túlságosan sokat nem tesz hozzá a témához, a Kutya csillagképpel Ridley Scott újfent megmutatja, hogy még mindig tudja, hogyan kell rendezni és filmet készíteni.

VerdiktJó

7/10