Bizonyos szemszögből nézve (Obi-Wan Kenobi után szabadon) ott folytatjuk filmes kritikáink sorát, ahol két héttel ezelőtt a Bérelt család című japán-amerikai produkcióval abbahagytuk. Az összefüggés abban keresendő, hogy alapvetően mindkét alkotás a napjaink társalmaiban tapasztalható szerepjátszással, színleléssel és elmagányosodással foglalkozik. Az Itt érzem magam otthon azonban, lévén hazánkban készült, elsősorban a magyar és a kelet-európai kultúrkörnyezetet veszi alapul, és amellett, hogy egy erős politikai áthallással bíró társadalomszatíraként funkcionál, kőkemény pszichológiai thriller is egyben.
A film fókuszában egy viszonylag átlagos, harmincas éveiben járó nő, Rita (Lovas Rozi) áll, aki egyedül él nagyvárosi lakásában. Mivel tudomása szerint sohasem ártott még a légynek sem, nagy meglepetésére és ijedtségére egyik este elrabolják a nyílt utcán. Amikor magához tér, egy Marcell nevű, szintén harmincas férfi (Molnár Áron) foglyaként ébred, akit még sosem látott korábban, mégis azt állítja róla, hogy a testvére.
Mivel Rita egészen addig nem kaphat enni vagy inni sem, amíg nem teszi azt, amit mondanak neki, végül kénytelen belemenni a játékba, és elfogadni, hogy a neve Szilvi, és hogy az idegen lakásban élő Árpád család tagja. De vajon lehetséges volna, hogy csak ő nem emlékszik rájuk és közös múltjukra, vagy valami komolyan nem stimmel az egész famíliával?
A család feje, akit mindenki csak Papának hív (Szervét Tibor) valójában teljes kontrollt gyakorol az összes családtag felett, és az engedélye nélkül senki sem hagyhatja el a külvilágtól elszigetelt lakást. Mivel ő biztosítja a megélhetéshez szükséges pénzt és minden egyebet, senki sem mer szembeszállni vele. A kérdés, hogy mikor jön el a pont, amikor Rita már nem bírja tovább, és hogy lehet-e bármiféle remény a szabadulásra?
Marcell (Molnár Áron) ragaszkodik hozzá, hogy az elrabolt Rita (Lovas Rozi) valójában Szilvi
Az Itt érzem magam otthon tehát nagyon komoly témákkal foglalkozik, ám annál jóval mélyebbre ás le, mint hogy egyszerűen csak azt a kérdést vesse fel bennünk, milyen állandóan színlelni és hazugságban élni, vagy szinte mindig szerepet játszani. Bár határozott választ nem nyújt, mégis elgondolkodtat azzal kapcsolatban is, hogy miért fontos az identitásunk, és hogy miért baj, ha mások határozzák meg nekünk, hogy kik legyünk.
A film kiválóan érzékelteti velünk, hogyan működik a kondicionálás - embereken majdhogynem ugyanolyan hatékonyan, mint állatokon. Bár Rita végig igyekszik kitartani saját álláspontja és énképe mellett, az általa bejárt út is megmutatja, hogy ha valamit állandó jelleggel sulykolnak belénk, azt előbb-utóbb hajlamosak vagyunk elhinni.
Ilyenkor kívülállóként persze könnyű azt mondani, hogy bennünket nem lehet olyan egyszerűen befolyásolni, az aprólékosan kidolgozott narratíva azonban bőven hagy időt számunkra, hogy tényleg elgondolkodjunk: vajon hasonló helyzetben mi meg tudnánk őrizni az integritásunkat? És amennyiben erre még mindig igen a válasz, az alkotók a végén azt a kérdést is nekünk szegezik, hogy egyáltalán mi is az a szabadság mai társadalmainkban, és mi az ára.
A Papa (Szervét Tibor) minden eszközzel igyekszik egyben tartani a családot
Holtai Gábor első nagyjátékfilmje, mely független finanszírozás segítségével jöhetett létre, valószínűleg nem véletlenül egy maffiamódszerekkel igazgatott családot tár elénk. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a család leginkább szovjet dalokat hallgat a közös összejövetelek alkalmával, miközben az ódivatú lakás és az egész körítés a múlthoz való görcsös ragaszkodást szimbolizálja.
A produkció egyébként általánosságban is erőteljes szimbolizmussal operál valós életünkre és társadalmunkra vonatkozóan. Ahelyett azonban, hogy szimpla rendszerkritikát gyakorolna, és egyetlen embert vagy politikai erőt hibáztatna, igyekszik a teljes képet megragadni napjaink valóságával kapcsolatban.
Azt viszont már magunknak kell eldöntetünk, számunkra melyik a nehezebb: a felettünk állók kedvéért felvállalt állandó tettetés, vagy a városlakó társadalmaink elszigetelt és elembertelenedett világához való alkalmazkodás, ami a gyakorlatban szintén gyakori szerepjátszást követel tőlünk.
Juli (Gryllus Dorka) nem bánja, ha helyette is Szilvi takarít
A Szőke Dániel által felügyelt fényképezés végig remekül érzékelteti a kiszolgáltatottságot, de az időnként felettébb vészjósló, szintén Holtai Gábor által komponált zene is nagyban hozzájárul a hangulatteremtéshez. A főleg a főszereplők részéről mutatott fajsúlyos alakítások pedig nem csupán a magányt, a felszínes emberi kapcsolatokat, az elszigeteltséget és a kiszolgáltatottságot közvetítik igen hatásosan, de azon gondolatot is, hogy ha úgy nézzük, mindenki helyettesíthető.
Habár az erősen pesszimista világképnek köszönhetően a film meglehetősen depresszív hangulatot áraszt, az időről időre bevetett sötét humor és az önirónia sokat segít a látottak megemésztésében. Az abszurditás túlzásba vitele időnként ugyan kizökkentheti a nézőt, viszont a mondanivaló ennek ellenére elég világos marad.
Az Itt érzem magam itthon tehát egy végtelenül elgondolkodtató és provokatív film, és aligha túlzás kijelenteni, hogy az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb magyar produkciója - már csak azért sem, mert a magyarországi premier előtt Berlinben és más külföldi fesztiválokon is elismeréssel illették. Reméljük, idehaza is legalább akkora sikert arat majd!
Kíváncsi vagyok rá!
