A halál visszatérő téma a mozikban és itt nálunk is, és legtöbbször ijesztgetni akarnak vele az alkotók, miközben azért időnként szórakoztatni is próbálnak. A Halálsíp című horror hasonló céllal született, elsősorban azt a régóta feszegetett kérdést alapul véve, hogy vajon el lehet-e menekülni előle vagy ki lehet-e játszani a halált. A babona és a sorsszerűség természetesen újfent központi szerepet játszik a történetben, melynek - mint általában - ismételten a fiatalok jelentik az elsődleges célközönségét.
Chrys (Daphne Keen) egy magányos tini, aki zűrös családi élete és kábítószer-problémái miatt új otthonba és ezáltal új iskolába is kerül. Egyetlen támasza unokatestvére, Rel (Sky Yang), aki ugyanabba a suliba jár, és már jól ismeri a dörgést, na meg a többi diákot.
Azzal azonban ő sincs tisztában, hogy egy hónapokkal korábbi rejtélyes haláleset valójában egy titokzatos, koponya formájú ősi síphoz köthető, amit a gyanútlan Chrys megtalál az áldozattól megörökölt szekrényében. Habár a baljós, ám potenciálisan felettébb értékes tárgyat először Craven tanár úr (Nick Frost) veszi magához, az végül mégis visszakerül a fiatalokhoz, akik egy kisebb társaságban úgy döntenek, hogy megfújják a sípot.
Ezt követően egyre több hátborzongató látomásra és eseményre kerül sor, mivel minden jel szerint az idegtépő hangot halló összes diákra elkezd lesni a halál. Chrys és újdononsült barátnője, Ellie (Sophie Nelisse) ugyan mindent elkövetnek, hogy fényt derítsenek a síp titkára, az idejük azonban vészesen fogy, miközben társaik élete egymás után ér brutális véget...
Ahogy arra Deannek (Jhaleil Swaby) is rá kell jönnie, a halál nem mindig szemből érkezik
Mint már a fentiek alapján is látható, a Halálsíp a horrorfilmekre jellemző sablonokból építkezik. Így maga az indián kultúrából származó síp újfent csupán egy random tárgy a halál megszemélyesítéséhez, minimális kulturális vonatkozással.
Az átok továbbadása és a szabadulás lehetőségének feszegetése szintén visszatérő motívumai a hasonló produkcióknak. Ezzel együtt a tálalás még akár érdekes is lehetne, a kissé körülményes és lassú történetvezetés azonban nem igazán biztosítja a szükséges momentumot a narratívának.
Ráadásul a befejezés is meglehetősen fantáziátlan és kiábrándító. Összességében igen kevés eredetiséget lehet felfedezni a produkcióban, és amit kapunk, az végül nagyjából olyan benyomást kelthet bennünk, mint a Végső állomás és az Egyenesen át találkozása.
Ellie (Sophie Nelisse) és Chrys (Dahne Keen) együtt keresik a kiutat
Noha pozitívumként értékelhető, hogy Corin Hardy rendező fordított némi figyelmet a filmjében szereplő fiatalok problémáira, azok többnyire csak felszínes módon kerülnek tárgyalásra. Így hiába akad néhány erősebb jelenet, a színészeknek általában nem is akad különösebb lehetőségük arra, hogy megmutassák a tehetségüket - bár az is igaz, hogy az alacsony költségvetés miatt nem is igazán találunk nagyobb neveket köztük.
A stáblistáról leginkább a veterán Nick Frost lehet ismerős, akinek a részvétele jó poén ugyan, de sok szerephez nem jut a történetben. A középpontban gyakorlatilag végig az ifjú Daphne Keent láthatjuk, aki még gyerekként robbant be a Logan című X-Men filmben, hogy azután egy mellékszerepben vigye tovább a karakterét a Deadpool & Wolverine-ben, majd Jedi-növendékként láthattuk az Akolitus című Star Wars szériában.
Chrys unokatesója, Rel (Sky Yang) is már inkább szabadulna a baljós síptól
S bár ezen szerepei során Keen kétségtelenül mutatott némi tehetséget, a kifelé keménynek látszó, belülről azonban magányos és sebezhető tini bőrében nem igazán képes egyedül elvinni a hátán egy egész produkciót. Különösen akkor, ha ehhez a rendezőtől vagy a forgatókönyvtől sem kap nagyobb segítséget.
Az apáca után tehát Corin Hardy ismételten olyan alkotással rukkolt elő, melyet már rengetegszer láthattunk más formában, és a klasszikusabb horrorokhoz képest az olcsó ijesztgetések száma is túlságosan nagy benne. Az pedig szintén nyilvánvaló, hogy az alkotókat leginkább a kegyetlen, véres, fájdalmas és elnyújtott halálnemek terén tapasztalható versengés motiválta a legjobban.
Noha azt el kell ismerni, hogy a humora valamelyest megmenti a filmet a totális unalomba fulladástól, ettől még a Halálsíp egy abszolút átlagos horror marad néhány trendi vonással. Amin abból a szempontból persze aligha csodálkozhatunk, hogy a zsáner olyannyira telítetté vált mostanság, hogy már rendkívül nehéz bármiféle újszerű vagy hatásos produkcióval előhozakodni...
