Gerard Butler skót színész, bár igen sok filmben szerepel, közel sem tartozik a leginkább ünnepelt és körülrajongott sztárok közé. Ennek legfőbb oka alighanem abban keresendő, hogy viszonylag ritkán tűnik fel A kategóriás produkciókban, pláne szuperemberektől hemzsegő blockbusterekben - ehelyett jobbára hétköznapi hősök szerepében láthatjuk, akiket általában olyan hitelesen képes megszemélyesíteni, hogy (szinte) mindent elhiszünk neki.
A sorba tökéletesen beleillett a 2020-ban megjelent Greenland: Az utolsó menedék c. mozija is, melyben egy üstökös becsapódásakor kellett biztonságos helyre juttatnia a családját, amit végül egy grönlandi katonai bázis földalatti bunkerében sikerült megtalálniuk. A film legfőbb erőssége az volt, hogy nem a katasztrófa elhárítására fordított heroikus küzdelemre koncentrált, hanem azt mutatta be, hogyan reagálnak a hétköznapi emberek az extrém szituációra.
S bár tény, hogy már rengeteg olyan katasztrófa- vagy poszt-apokaliptikus filmet láthattunk, ami hasonló felállással operált, a fentiek miatt a maga nemében a produkció viszonylag egyedinek számított. A katasztrófa utóhatásait feldolgozó filmek már némileg más lapra tartoznak, ugyanakkor időnként azok is bőséges teret engedtek a hősködésnek (lásd Mad Max, Éli könyve és társaik).
A Greenland: Az új menedék esetében a felállás elvileg ugyanaz maradt - vagyis a narratíva arra lett kihegyezve, hogy az emberek milyen jó és milyen aljas tettekre képesek akkor, amikor a túlélés a tét. Ezzel együtt az már erősen kérdéses volt, hogy e téren képes-e bármi újat mutatni a folytatás, ami legalább megközelíti az első rész szintjét.
John Garrity (Gerard Butler) egészségének nem tesz jót a sok felderítő kiruccanás
Jónéhány év elteltével John Garrity (Butler), a felesége, Allison (Morena Baccarin) valamint az immár nagykamasz fiuk, Nathan (Roman Griffin Davis) még mindig a grönlandi bunker védelmében tengeti napjait, a föld alatti élet azonban egyre nehezebbnek bizonyul. Ám hiába fogyatkoznak a készletek és állandóak a becsapódás utóhatásaként jelentkező földrengések, odakint továbbra is erős sugárzás, rengeteg hamu és por, illetve brutális viharok teszik lehetetlenné a boldogulást.
Végül a sors mégis úgy hozza, hogy el kell hagyniuk a bázist, és jobb híján Európa felé veszik az irányt. Már csak azért is így tesznek, mert a tudósok szerint könnyen lehet, hogy a becsapódási kráterben azóta elméletileg újra kivirágozhatott az élet, és még a levegő is jóval tisztább lehet, ami ideális hellyé tenné az újrakezdés szempontjából.
Igen ám, csakhogy az arrafelé vezető út újfent teli van veszélyekkel, illetve a túlélés érdekében egymással gyakran összetűzésbe keveredő emberekkel és frakcióikkal. Mivel azonban más reményt nemigen lát a tisztességes és értelmes életre, a betegsége által egyre komolyabban sújtott John utolsó erejével is kész megküzdeni azért, hogy másodszor is eljuttassa családját a megváltást jelentő menedékhez...
Az úton lévő család mindenhol kiábrándító viszonyokkal találkozik
A Greenland: Az új menedék legnagyobb baja, hogy míg az első részben az alkotóknak többnyire sikerült a realitás talaján maradniuk, ezúttal már túlságosan sok a ferdítés. Először is a narratíva alaposan elrugaszkodott a tudományos alapoktól a dramaturgia kedvéért, ami egyrészt oda vezetett, hogy a felvetett szituációk és a szereplők döntései időnként felettébb megkérdőjelezhetők.
A leginkább éppen a film középpontjában álló, immár második menedékkel, vagyis a becsapódási kráterrel lehet problémánk. Miközben a szereplők egyáltalán nem biztosak abban, hogy egy bármennyire is élhető helyről van szó, mégis több ezer kilométert tesznek meg minden nehézség ellenére azért, hogy odajussanak.
Ám ezen túlmenően is túl sok a megválaszolatlan kérdés, a hihetetlen szituáció és a szerencsés véletlen. Honnan jutnak például ételhez, benzinhez és áramhoz az emberek, miközben a civilizáció effektíve romokban áll körülöttük? A cukorbeteg srác vajon honnan kapja folyamatosan az inzulin-utánpótlást? Ráadásul valakinek mindig akad egy kocsija és kisegíti hőseinket, hogy a különféle veszélyes szituációkban számtalanszor látott, csodával határos megmenekülésről már ne is beszéljünk.
A cél felé vezető úton embertelen akadályokat kell leküzdeniük
Bár a színészi játéknak köszönhetően a dráma valamilyen szinten működik, sajnos ez sem menti meg a filmet - pláne úgy, hogy a produkció már szinte szokás szerint elhanyagolja és puszta eszközként vagy katalizátorként kezeli a mellékszereplőket. A siker tehát ezúttal sem Butleren vagy éppen a többi színészen múlt, hanem a túlságosan a drámaiságra kihegyezett forgatókönyvön és a valóságtól alaposan elrugaszkodott rendezésen.
Az alkotók időnként bedobnak egy-egy, egész civilizációnk szempontjából fontos témát, mint például a menekültek befogadásának kérdése, miközben a saját helyzetünk is nagyon bizonytalan, ami némileg talán javít az összképen. A gond csak az, hogy ezek túlságosan ritkák és többnyire igen felületesek, miközben a narratíva nem mentes a közhelyektől (pl. jó szándékú nyugat és aljas kelet) sem.
A befejezés szintén igyekszik pozitív kicsengést adni a látottaknak, ám hiába a komoly, az egész emberséghez szóló üzenet, ebben a formában az is eléggé mesterkéltnek hat. A kráter elérése végül már-már az édenkertbe való visszajutás allegóriájaként szolgál, ami a korábban látottak tükrében inkább nevezhető megmosolyogtatónak, mintsem fennköltnek vagy felemelőnek.
Összességében azt mondhatjuk, hogy az első rész után kár volt megcsinálni a film folytatását. Ez a sztori igazából Grönlandig tartott ki és addig volt többnyire hihető, onnantól viszont semmivel sem reálisabb, mint hogy Trump elnök magának és az USA-nak szeretné a szigetet mint "menedéket"...
