A State of Play egyik adásában egyszer csak felvillant a cím: God of War: Sons of Sparta. Először mindenki azt hitte, valami nosztalgikus átvezető, esetleg egy kisebb spin-off bejelentés következik, amit majd hónapokkal később kapunk meg. Aztán jött a hidegzuhany, vagy inkább a kollektív kamillázás: ez egy teljes értékű játék. És nem "hamarosan". Nem "még idén". Hanem konkrétan azonnal elérhető. Na, ott azért a fél internet egyszerre nézett fel a telefonjából. Mert amikor meglátod a God of War nevet, az agyad automatikusan 4K-s izzadságcseppeket, filmszerű kameramozgást és minimum három isten brutális kivégzését vizionálja. Ehhez képest, amikor elindítod a God of War: Sons of Sparta játékot, egy retró, pixeles, oldalnézetes metroidvania fogad, ami úgy néz ki, mintha egy elveszett SNES-kazetta lenne.
És itt jön az első igazi sokk. Ez nem egy újabb monumentális epizód, nem egy látványorgiával leöntött bossparádé, hanem egy tudatosan retró mellékvágány. Kratos 16 bitre fogyott, az Olümposz pixelekre esett szét, a zene pedig inkább chiptune, mint nagyzenekari katarzis. Az alapötlet viszont elsőre kifejezetten izgalmas.
A God of War-széria már többször bizonyította, hogy képes megújulni. Miért ne próbálhatná ki magát egy klasszikus metroidvania keretein belül? Egy váratlan shadow drop, egy műfajváltás, egy nosztalgikus köntös - papíron ez akár zseniális húzás is lehetne. A kérdés innentől már csak az volt: ez egy kellemes meglepetés lesz, vagy inkább egy furcsa kísérlet, amit jobb lett volna a mítoszok közt hagyni?
Hát, az előbb ez még nem így nézett ki
A Sons of Sparta gerince klasszikus metroidvania. Egy nagy, összefüggő térkép, lezárt útvonalak, képességekhez kötött továbbjutás, folyamatos visszatérés korábbi helyszínekre. Új mozdulat egyenlő egy új útvonallal. Ismerős képlet, és alapvetően működik is. Kapunk dupla ugrást, falról elrugaszkodást, láncos kapaszkodást, elemi támadásokat és különféle speciális kulcsokat. Ahogy gyűlnek a képességek, úgy nyílik ki a világ. A felfedezésnek van ritmusa, és kifejezetten jó érzés, amikor visszatérsz egy korábbi területre, és végre bejutsz oda, ahová korábban nem.
A probléma inkább ott kezdődik, amikor a backtracking már nem izgalmas, hanem kicsit fárasztó. A térkép ugyan átlátható, de nem mindig segít eleget, így előfordul a klasszikus "na most merre is volt az a piros ajtó"? -pillanat. Ez még beleférne a műfaj romantikájába, de itt-ott érezni, hogy a tempó megtörik. A harcrendszer próbálja visszahozni a klasszikus Kratos-érzést 2D-ben. Könnyű és erős támadás, levegőben kivitelezhető kombók, varázslatok, düh mód. Papíron minden megvan. Gyakorlatban viszont a hitboxok nem mindig érződnek precíznek, és a harc sokszor inkább darálás, mint valódi taktikai élmény.
Ha nem figyelnek, csak nem lesz gond a lopásból, nem?
Nem rossz. De nem is kiemelkedő. Inkább korrekt. A vizuális stílus tudatosan retró. Vastag pixelek, limitált animációk, minimalista effektek. Eleinte kifejezetten bájos az egész. Van benne egy kis klasszikus metroidvania-hangulat, egy csipet nosztalgia, és működik a koncepció. A bossok dizájnja kreatív, néhány ellenfél kifejezetten emlékezetes. Hosszabb távon viszont kijönnek a kompromisszumok.
Az animációk ismétlődnek, az ellenfélvariáció nem túl gazdag, és bizony az epikusság - ami a God of War egyik védjegye - itt visszafogottabb. Nem érződik világrengetőnek, inkább egy jól sikerült indie tribute hangulatát hozza. A történet Kratos és Deimos kapcsolatára fókuszál a klasszikus korszak idején. Vannak szép pillanatok, néhány erős párbeszéd, és egy-két mitológiai csavar, de összességében a sztori inkább keret, mint valódi érzelmi mélység. A pixeles brutalitás furcsa kettősséget teremt: komoly dialógusok, 16 bites vérfröccsenéssel kísérve.
Spárta azért fura hely
A játék legerősebb pontjai egyértelműen a bossfightok. Többfázisú harcok, mintázatfelismerés, platformelemek és küzdelem kombinációja. Itt tényleg érezni, hogy a fejlesztők beletették a kreativitást. Amikor a Sons of Sparta jó, akkor nagyon jó. Kár, hogy a bossok közötti szakaszok nem mindig tudják tartani ezt a szintet.
A nehézség hullámzó. Van, hogy simán átgázolsz mindenen, aztán jön egy spike, ami konkrétan falnak csap. Nem tör játékot, de a balansz nem mindig egyenletes. A játékidő nagyjából 12-15 óra, opcionális tartalmakkal valamivel több, de nem beszélünk hatalmas újrajátszhatóságról.
Te, ott! Gyere közelebb
A God of War: Sons of Sparta egy érdekes kísérlet. Egy alternatív univerzum, ahol Kratos nem fotorealisztikus szakállal, hanem pixeles dühvel pusztít. Van benne szív. Van benne tisztelet a gyökerek felé. És vannak kifejezetten erős pillanatai - főleg a bossoknál. De összességében inkább egy korrekt műfaji gyakorlat, mint valódi kötelező darab.
Ha nem lenne rajta a God of War név, valószínűleg egy kellemes meglepetésként beszélnénk róla. Így viszont óhatatlanul magasabb mércével mérjük. És azon a mércén ez egy stabil 10/6. Jó. Élvezetes. Helyenként kifejezetten szórakoztató. De nem korszakos. Nem emlékezetes. Nem az a rész, amire évek múlva is hivatkozunk majd.
+ Tudatos, hangulatos retró pixelgrafika
+ Kreatív, többfázisú bossfightok
+ Klasszikus, jól működő metroidvania struktúra
+ Ismerős God of War-hangulat 2D-s köntösben
+ Korrekt, 12-15 órás játékidő
- Hullámzó nehézség és egyenetlen tempó
- Ismétlődő ellenfelek és animációk
- A harcrendszer nem mindig elég precíz
- A történet nem igazán mély
- A God of War névhez mérten visszafogott epikusság
Pedig szerintem iszonyat király!
