A három évvel ezelőtt bemutatott Fekete telefon azon kevés mozik közé tartozott, melyek képesek voltak kiemelkedni a természetfeletti horrorok népes táborából. Scott Derrickson alkotása sikerrel támaszkodott a film alapjául szolgáló novella abbéli adottságára, hogy oly módon meséljen el egy szürreális és nyomasztó hangulatú történetet, hogy közben meghökkent és elgondolkodtat bennünket. S bár a folytatás lényegében ugyanazon az ösvényen jár, mégis más - és, ha lehet ilyet mondani, még inkább természetfeletti horror, mint az első rész volt.
A történet szerint 1982-ben járunk, négy évvel azután, hogy az iskolás Finney-t (Mason Thames) elrabolta és egy zárt pincében fogva tartotta a Portyázó néven ismertté vált maszkos sorozatgyilkos (Ethan Hawke). Bár a fiúnak végül sikerült megszöknie azáltal, hogy végzett a szadista és kegyetlen alakkal, az eset a mai napig súlyos nyomott hagyott a lelkén.
Miközben Finney füves cigikkel és egyéb kétes módszerekkel igyekszik megszabadulni a nyomaszó emlékektől, húga, Gwen (Madeleine McGraw) rejtélyes látomásai, melyek hajlamosak valóra válni, ismét felerősödnek. Egy napon a lány azzal áll elő, hogy álmában megcsonkított gyerekek kérnek tőle segítséget, és ráadásul egy ugyanolyan fekete telefon csörgését hallja, amin keresztül rabsága idején a bátyját is a túlvilágról hívták a Portyázó áldozatai.
A látomás végül egy eldugott keresztény táborba vezeti őket valahol a hegyekben, ahol, mint kiderül, korábban idő előtt elhalálozott anyjuk is járt. Az először szkeptikus, ám később, az elszabadult démonok és a napvilágra kerülő összefüggések hatására már együttműködőbb táborvezető, Armando (Demián Bichir) segítségével a testvérpár nekilát, hogy végleg leszámoljon a még a síron túlról is kísértő Portyázóval...
Ezúttal Gwen (Madeleine McGraw) az, akit még álmában is üldöz a Portyázó (Ethan Hawke)
A folytatás tehát ezúttal még inkább középpontba helyezi a spiritualitást, miközben a hitnek és a vallásnak is fontos szerep jut. Túlságosan szenteskedő narratívára azonban nem kell számítani, mivel Derrickson időről időre érezteti velünk, hogy az Istenbe vetett vakhitnél fontosabb az önmagunkba vetett hit.
Ilyen szempontból a sztorit akár úgy is felfoghatjuk, mint egy kisebb fricskát a szentírást a legapróbb részletekig betartó, a végletekig konzervatív keresztény felfogásnak, ami, valljuk be, időnként valóban hajlamos átmenni némi álszentségbe. Az ijesztő látomások által gyötört Gwen ugyanakkor egyáltalán nem rest kimondani a véleményét, ami számunkra általában bűnös élvezetet jelent.
Összességében egyébként az első részhez képest itt jóval több szerep jut a lánynak és vízióinak, miáltal immár legalább annyira fontos karakterré lép elő, mint amilyen korábban a bátyja volt. Finney jellemfejlődése ezzel együtt továbbra is fontos része a történetnek, rajta keresztül ugyanis a komoly traumák feldolgozásának nehézségeit és az azokkal való szembenézés szükségességét domborítja ki a narratíva.
Finney-nek (Mason Thames) fogalma sincs, mit akar még tőle a halott sorozatgyilkos
Amellett, hogy a Fekete telefon 2. némileg magán viseli egy tanmese jellegzetességeit, nem idegenkedik attól, hogy még egy kis pátoszt is vegyítsen az elbeszélésbe. A hangsúly mindazonáltal a lassú feszültségnövelésre és az atmoszférateremtésre helyeződött, ami továbbra is nagyon erős, lévén a hátborzongató látvány és hangzás erősen fel tudja borzolni az idegeinket.
Derrickson ennek ellenére láthatóan igyekezett, hogy ne vegye magát túlságosan komolyan a produkció, ami ezáltal a fokozódó feszültség és szókimondó humor érdekes egyvelegét képezi. Bár az első rész sem volt teljesen mentes a könnyedebb pillanatoktól, a folytatás összességében egészen más képet mutat.
Míg az előbbi jelentős részben egy sötét pincében játszódott és nagyban épített a klausztrofóbiára és a reménytelenségre, addig az utóbbi jóval nagyobb térben mozog - még akkor is, ha a világtól elzárt hegyi tábor sok szempontból hasonlóan sötét és elszigetelt környezetet teremt.
Démon vagy Portyázó, nem tökmindegy?!
A rendező láthatóan sokat merített a híres elődöktől, mint például a Ragyogás és a Rémálom az Elm utcában, miközben az atmoszféra tekintetében akár még az Ördögűző is könnyen beugorhat. Az eredetiség tehát nem feltétlenül a legfőbb erénye a produkciónak, és a logika sem mindig a legnagyobb erőssége, ennek ellenére alapvetően koherens narratíváról beszélhetünk.
A legnagyobb hibája az alkotásnak alighanem azon tény, hogy a sztori felettébb lassan indul be, és amellett, hogy a narratíva kissé körülményes, időnként eléggé hatásvadász is. A lényeg azonban, hogy maga a történet működőképes és kerek egészet alkot, alapvetően sikerrel tovább építve azt a világot, melyet az első rész lefektetett.
A Fekete telefon 2. tehát egy többrétegű film valamelyest ingadozó ritmussal és hangvétellel, miáltal elég messze áll a tökéletességtől. Összességében azonban talán még az első résznél is szórakoztatóbb mozit kaptunk, ami ugyanúgy pozitív kicsengéssel bír, ezért ha kibírjuk az addig látottakat, végül jó érzésekkel hagyhatjuk hátra a mozitermet.
Na ennek most nagyon örülök, remélem lesz még! 
