Fatal Frame 2: Crimson Butterfly Remake játékteszt

A horrorjátékok között van egy nagyon külön kategória, ami nem azon dolgozik, hogy ötpercenként rád ugorjon valami a szekrényből, hanem inkább szépen, lassan, alattomosan építi fel azt a bizonyos "nem érzem jól magam" hangulatot. A Fatal Frame II: Crimson Butterfly pontosan ilyen volt anno, és most remake formájában visszatért, hogy ismét bebizonyítsa: nem kell rohangáló láncfűrészes őrült ahhoz, hogy valaki hetekig ne merjen sötétben kimenni a konyhába. És ami a legjobb (vagy legrosszabb, nézőpont kérdése): ezt még mindig tudja.

A történet két testvér, Mio és Mayu köré épül, akik valami egészen elképesztően rossz döntést hoznak már az elején: bemennek egy elhagyatott faluba. Mert hát mi baj lehetne, igaz? A válasz röviden: minden. A válasz hosszabban: egy komplett, rituálékkal, áldozatokkal és generációkon átívelő traumákkal teli tragédia, ami konkrétan ráül az egész játékra, mint egy vizes pokróc.

A sztori az egyik legerősebb része a játéknak, és szerencsére a remake ezt nem rontotta el. Sőt, ha van valami, ami miatt még mindig érdemes végig menni ezen az egészen, az pont ez. A falu múltja nem csak ijesztő, hanem kifejezetten nyomasztó, és nem fél olyan témákhoz nyúlni, amik még ma is kényelmetlenek. A játék nem fogja a kezed, nem mondja el egyben, hogy "na figyelj, ez történt", hanem szépen, apránként adagolja az információkat. Jegyzetekből, szellemekből, félmondatokból rakod össze a képet, és amikor végre összeáll, hát, nem biztos, hogy örülni fogsz neki.

A melléksztorik külön megérnek egy misét. Itt nem arról van szó, hogy "ja, volt itt egy random szellem", hanem konkrét emberi tragédiákat bont ki a játék. Olyan szinten, hogy néha már nem is az ijesztgetés a lényeg, hanem az, hogy "oké, ez most tényleg elég durva volt". Ez az a pont, ahol a Fatal Frame nem csak horror, hanem egy kicsit pszichológiai hadviselés is.

És ebben a közegben működik igazán jól Mio és Mayu kapcsolata. Amikor együtt vannak, akkor van egy nagyon erős érzelmi töltete a játéknak. Van köztük egy furcsa, kicsit nyomasztó dinamika, ami folyamatosan ott lebeg a háttérben. Amikor viszont külön vannak, akkor kicsit olyan érzésed van, mintha a játék is magányosabb lenne - és nem feltétlenül a jó értelemben.

A remake egyik legnagyobb változtatása a kameranézet, ami a klasszikus fix beállítások helyett egy dinamikusabb megoldást kapott. Papíron ez tök jól hangzik, mert modernebb, kényelmesebb, "mai szemmel nézve jobb". A gyakorlatban viszont sokszor inkább az történik, hogy idő előtt lelövöd magadnak a poént. Konkrétan előfordul, hogy már messziről látod a szellemet, aki ott áll, és várja, hogy rádijesszen. Ez nagyjából olyan, mintha egy horrorfilmben a kamera már előre megmutatná, hogy a szörny ott bújkál az ajtó mögött, és csak annyi hiányzik, hogy kiírják: "FIGYELEM, 3, 2, 1, ijesztés".

Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem működik a horror, mert de, működik. Csak sokkal inkább hullámzó. Van, amikor tényleg para, és van, amikor inkább csak nézed, hogy "igen, látlak, köszi, majd mindjárt megijedek".

A játékmenet másik kulcseleme, a Camera Obscura szintén kapott egy komolyabb tuningot. Több filter, több fejlesztés, több látványos effekt - gyakorlatilag egy idő után már nem egy túlélő vagy egy fényképezőgéppel, hanem egy két lábon járó paranormális fotóstúdió. És bár ez elsőre kifejezetten szórakoztató, hosszabb távon egy kicsit visszaüt. Az eredeti játék egyik nagy ereje az volt, hogy kiszolgáltatottnak érezted magad. Itt viszont néha inkább az az érzésed, hogy "gyertek csak, fiúk, van még hely a memóriakártyán".

Ráadásul a játék hajlamos túlzásba vinni a harcot. És itt jön az a pont, ahol a "fotózzuk le a szellemet" mechanika már nem annyira izgalmas, mint inkább fárasztó. Az első pár alkalommal még tök jó kivárni a megfelelő pillanatot, időzíteni a lövést (vagyis hát a kattintást), de amikor ezt huszadszorra is meg kell csinálni, akkor már inkább csak sóhajtasz egyet, és felteszed a kérdést: "nem lehetne inkább csak elsétálni mellette?" Spoiler: nem.

A tempó pedig, nos, maradjunk annyiban, hogy ez nem egy rohanós játék. Sőt. Inkább egy "ráérünk, úgyis kísértenek" típusú élmény. A mozgás lassú, a felfedezés elnyújtott, és rengeteg az oda-vissza mászkálás. Van egy pont, ahol ez még hozzáad a hangulathoz, mert időt ad arra, hogy beszippantson a világ. De van egy másik pont, ahol már azon gondolkodsz, hogy lehet, a karakter nem a szellemektől fél, hanem egyszerűen csak utál futni.

Mindezek ellenére viszont a hangulat működik. Amikor a játék elkapja a ritmust, akkor tényleg elég erős tud lenni. A zene, a vizuális megoldások, a történet és a világ együtt olyan atmoszférát teremtenek, ami nem csak ijesztő, hanem kifejezetten nyomasztó. Ez az a fajta élmény, ami után nem az van, hogy "hú, ez para volt", hanem inkább az, hogy "oké, most inkább felkapcsolom a villanyt".

Látom hogy ott sunnyogsz! Minnyá meginstázlak

Összességében a Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake egy jó újrázás lett, de nem az a verzió, ami végleg leváltja az eredetit. Próbál modernebb lenni, próbál szélesebb közönséghez szólni, de közben néha pont azt veszíti el, ami miatt az egész működött. A dinamikus kamera, a felturbózott Camera Obscura és a túl gyakori harcok mind olyan elemek, amik rövid távon feldobják az élményt, hosszú távon viszont inkább koptatják.

Ettől függetlenül a történet, a hangulat és az alapok még mindig annyira erősek, hogy bőven megéri belevágni - csak készülj fel rá, hogy nem minden ijesztés fog betalálni, és néha egy kicsit te is szellemmé válsz, főleg, amikor ötödször mész vissza ugyanabba a házba ugyanazért a kulcsért.

TesztplatformPlayStation 5

7/10

ÉrtékelésJó