Életfutár filmkritika

A fenti színészekkel gyakorlatilag egymagukban el lehetett adni egy-egy filmet a közönségnek, akik tudták, hogy amit majd látnak tőlük, az jó eséllyel kiemelkedik a nagy átlagból. De vajon ki maradt azután, hogy az akkori nagy akciósztárok mára majdhogynem mind kiöregedtek?

A fiatalabb generációból nyilván rögtön eszünkbe juthat Dwayne Johnson, aki azonban mostanság felemás szerepválasztásaival (lásd Moana és egyebek) nem feltétlenül építette tovább korábbi akciósztár-ázsióját. Aztán fel lehetne sorolni olyan neveket, mint Jason Statham vagy Gerard Butler, akik viszont, valljuk be, minden karizmájuk ellenére azért inkább csak a B kategóriát képviselik. Mások pedig, mint például Chris Hemsworth és Henry Cavill, elsősorban szuperhős-szerepeikről váltak világszerte ismertté.

De mi van akkor, ha nem csupán akciósztárokban támadt hiány, hanem maga az akciófilm zsánere alakult át napjainkra? A Hollywoodban a 90-es évek óta tapasztalt változásokat elnézve ez bizony elég valószínűnek tűnik, és erre szolgál példaként legújabb kritikánk tárgya, az Életfutár is.

A történet főhőse az egykori tengerészgyalogos, Hank Malone (Alan Ritchson), aki jelenleg futárként dolgozik Ausztráliában. Habár a munka igen változatos feladatokkal jár együtt, amelyek közül nem mind a legkellemesebb, a már sokat látott férfi élete legnagyobb kihívásával akkor kénytelen szembesülni, amikor egy transzplantációra szánt szervet kell minél hamarabb kézbesítenie.

Habár kényszerű utasa, a szerv szállítását személyesen felügyelő Ben Bishop (Owen Wilson) folyamatos fecsegése és tudálékossága is alaposan megnehezíti a dolgát, a legnagyobb gondot néhány mindenre elszánt bűnöző feltűnése okozza, akik a szintén a ritka és értékes szervre pályázó maffiózó, Damian Zaldivar (Rodrigo Santoro) vezetésével egyszerűen levakarhatatlannak bizonyulnak.

Hank azonban tapasztalt katonaként, kiváló harcosként és nagydarab izompacsirtaként nem az a könnyen megtörhető fajta, és nem fél alaposan ellátni a gonosztevők baját. Hősünknek, aki korábban elvesztette a saját lányát és alkoholista lett, amiből immár sikerült kigyógyulnia, eszében sincs hagyni, hogy most egy másik, a szerve váró kislány meghaljon néhány erőszakos börtöntöltelék miatt...

A fenti sztori alighanem tipikus akciófilmes felütésnek tekinthető, melyben már az alapszituáció sem a legreálisabb, lévén az időre leszállítandó, transzplantációra szánt szerveket minden esetben szigorú orvosi és hatósági felügyelet mellett, hivatalos eljárás keretében szokás célba juttatni. A valóságban tehát egy szerv kézbesítésével kapcsolatban sohasem merülhetne fel egy, az illegalitás határán tevékenykedő, kétes szervezeteknek dolgozó futár megbízása.

Ettől még maga a produkció működhetne mint akciófilm, hiszen tudjuk, hogy az ilyen mozik sosem a realista megközelítés, hanem a túlfűtött akciók és érzelmek révén nyerik meg maguknak a közönséget. A történet középpontjába helyezett Ritchson és Wilson párosa, mivel annyira különböző karakterekről van szó, rendelkezik a hasonló duók ellentétekre épülő dinamikájával, ami egy jó rendezés mellett felettébb szórakoztató tud lenni.

S bár tény, hogy a párosnak és az Életfutárnak akadnak jobb pillanatai, azok sajnos a ritka kisebbséget képezik a már-már unalomba fulladó cselekményben. A meglehetősen lassú és körülményes történetvezetés mellett a film időnként igencsak teátrális és mesterkéltnek hat. Alighanem az a fő gond, hogy a narratíva nagyon kiegyensúlyozatlan, amiben a nem ritkán életszerűtlen vagy feleslegesen elnyújtott jelenetek is nagy szerepet játszanak.

A zene úgyzintén túltolt, néha oda nem illően magasztos, amivel talán a szereplők hősiességét akarták kihangsúlyozni az alkotók. Ezzel viszont az a baj, hogy igencsak nehéz komolyan venni a sok irreális és közhelyes jelenet láttán.

Noha újabb klisé, a probléma nem is annyira a már jól ismert felállás még a 80-as évekből, miszerint a nagydarab fickó mindenkit lenyom, még akkor is, ha ezer sebből vérzik. A gond inkább a sablonos gengszterekkel van, illetve azzal, hogy a főgonosznak - részben legalábbis - már-már megismerjük az emberi oldalát is, ám mivel ez a szál elsikkad, többnyire ő is megmarad afféle karikatúrának, akit a végén le kell nyomnia a protagonistának.

A főszereplő személyes drámája úgyszintén csak hellyel-közzel jön át, bár az empatikusabb nézőket így is kétségtelenül meg fogja érinteni. Mindazonáltal ez sem feltétlenül az impozáns fizikum mellett egyfajta hallgatag és visszafogott érzékenységgel is rendelkező Alan Ritchson hibája, mint inkább a kiegyensúlyozatlan rendezésé.

Az akciókat kétségtelenül elég magabiztos kézzel levezénylő Scott Waugh (Need for Speed, A kimenekítési projekt, Feláldozh4tók) ugyanis láthatóan korántsem áll annyira a helyzet magaslatán az érzelmi töltet, a fókusz és a történetvezetés tekintetében. És hát nyilvánvaló, hogy ő még véletlenül sem sorolható azon akciórendezők sorába - lásd James Cameron, John McTiernan, Paul Verhoeven, Tony Scott, Michael Bay stb. -, kiknek személye régebben ugyanúgy dukált egy-egy akcióklasszikushoz, mint a legnagyobb sztárszínészeké.

Összességében nézve az Életfutár inkább véres akciófilm és dráma, mintsem egy könnyed akció-vígjáték, és azokból sem éppen a legütősebb fajta. Habár Brisbane és Ausztrália mint háttér legalább frissen hat, valójában nagyobb a reklámértéke, mint a helyszín valós szerepe a produkcióban.

Mivel alapvetően van szíve, Waugh alkotása egy akciófilmnek talán elmegy, de moziba nem igazán érdemes rohanni érte. És ha valóban a klasszikus akciófilmek megidézése volt a cél, az most sajnos egyáltalán nem sikerült...

VerdiktCsak rajongóknak

5.5/10