Az ókori egyiptomi világ, mint a görög és az arab, tele van misztériummal, csodával és hatalmas építményekkel. Mondjuk, ha kicsit is reálisan nézzük az imént felsorolt történelmi szeletek bármelyikét, akkor a rengeteg szín és varázs mögött könnyedén látni fogjuk a nyomorúságot és a dekadenciát is.
Szerencsére, ha szórakoztatóipari produktumról van szó, akkor sosem az utóbbin van a hangsúly, hisz a depressziós játékos nem fizet olyan jól, mint a jókedvű. A FreeMind S.A. játékkészítő csapat is megpróbálta ezt az ideát megragadni a legújabb alkotásukkal, az Egypt Frontiers-zel. Ha eszünkbe jut az ókori Egyiptom, akkor mire gondol legelőször az ember? Bizony, az épületekre. Építeni, alkotni jó, és bár piramisokat egyelőre nem, de legújabb tesztünk alanyában templomokat, házakat, eszközöket és utakat húzhatunk fel, így kezünk lenyomatát hátra hagyva a történelem poros oldalain. Ez ám a premissza.
Mivel a játék még Early Access állapotban van, így nincs sok értelme a rengeteg hibáról beszélni, melyek a körülbelül 10 órás játékidőt kicsit szenvedőssé varázsolták, mert remélhetőleg mind ki lesznek javítva, mikor elérhetővé válik az 1.0-ás verziója eme mókának. Lássuk, inkább, hogy pontosan milyen feladataink is lesznek, mint jövendőbeli legendás építőmester.
A térben megjelenő türkiz és sárga formák mutatják, hogy hol kell az akció-gombot nyomogatni.
Építenünk kell majd... csodás, és azon belül? Épületeket kell építenünk. Oké, ülj le, egyes. A mese azzal kezdődik, hogy emberünk megérkezik egy kikötővárosba, mint a hely új építésze és felügyelője. Kezdő eszközünk a kreativitásunk és a két mancsunk, mely igencsak meglepő egy építész esetében. Én úgy emlékszem a töri órákról, hogy szolgákra is szükség van az olyan egyszerű dolgok elvégzésére, mint kőhordás, építés... ja, hogy azt mi is el tudjuk végezni?
Bizony, a játék első negyedében nekünk kell mindent megcsinálnunk, de sebaj, főhősünk rendkívül erős, és a nehéz homokkövekből is nagyon sokat tud elraktározni a "batyujában". Az építés pedig abban merül ki, hogy a kijelölt területre visszük a szükséges nyersanyagot, majd az akció-gomb lenyomásával felhelyezzük az adott elemet a megfelelő formájában. Azonnal. Tulajdonképpen másodpercek alatt fel tudunk bármit építeni attól függően, hogy mennyi kő van nálunk és milyen gyorsan tudjuk nyomogatni az akció-gombot.
Crafting-asztalokon sokféle eszközt készíthetünk.
A nagyobb tákolmányok, mint a templomok vagy a paloták már kicsit több időt vesznek igénybe, leginkább azért, mert állandóan szaladgálnunk kell a kő-, oszlop- és fakészítő sátrak, illetve az építkezés helyszíne között. Persze az ilyen nyersanyagkészítő standokat jobb minél közelebb felépíteni a főterülethez, ám erre nem mindig van lehetőség, és ez mesterségesen el tudja nyújtani a játékidőt, sajnos nem épp a legizgalmasabb módon.
Ismételten meg lehetne kérdezni: de merre vannak a szolgák? Hát ott ücsörögnek a porban, és ránk várnak; csodás. Minden építkezésnél kapunk egy adott számú segédmunkást, akik parancsszóra húzzák fel a rájuk osztott részeit a célpont épületnek, vagy állnak be egy-egy nyersanyag termelő sátorba köveket hordani, kifaragni, botokat, támasztékokat készíteni, deszkákat vágni vagy köteleket sodorni.
Fent üssed, Béla, mondom fent. Eltört? Én mondtam, hogy lent üssed.
Azonban a szolgák nem tudnak a végtelenségig dolgozni. Amikor lemerül a motivációs mércéjük, akkor oda kell menni hozzájuk és egy motiválási akciót kell ellőni. Ez... az akció-gomb lenyomását jelenti ismételten, semmi többet. Külön anyagot, étket, vagy akármit nem kell elköltenünk, és ugyan a bódékban dolgozó szolgákat is lehet motiválni, egyelőre nincs értelme, mert ők nem hagynak fel a munkával, ha lemerül a mércéjük, az építkező társaikkal ellenben.
Szolgákat akkor érdemes használni, mikor magas oszlopokat vagy falakat akarunk építeni. Ilyenkor a munkások a gravitációra fittyet hányva fognak a levegőben lebegve kalapálni, megspórolva nekünk az állványok építését (hisz a túl magas falszinteket nem érjük el), bár azért lesz egy-kettő épület, ahol a tetőszerkezet túl magasan van ahhoz, hogy csak úgy fel tudjuk a munkásokat oda zavarni, mielőtt magunk felfáradnánk a falakra.
Cicaaaa... 10/10, év játéka.
Sajnos túl sok komplikáció nincs a játékmenetben. Az első területen kezdetleges miniküldetéseket kell végrehajtanunk, hogy szolgák álljanak a csapatunkba (nem túl történelemhű, de a levegőben lebegő emberek sem azok), illetve a játék közepe környékén darukat is kell csinálnunk, majd irányítanunk, mert a kiépített kőszállítási utat egyszer le is kell tesztelni. Azonban ezek csupán kis részét teszik ki a kalandnak, és a legtöbb időt így is a málhás szamárkodással fogjuk tölteni.
Ha nincs kedvünk a szolgákkal foglalkozni, akkor, mint az elején már említettem, saját magunk is felépíthetjük az adott épületet. A kedves munkásaink lassabban dolgoznak hozzánk képest, és mint fent ugyancsak taglaltam, motiválni is kell őket, különben leülnek és nem csinálnak semmit. Én leginkább az égi meszelő falak felépítésénél használtam őket, illetve mikor meguntam az ide-oda szaladgálást az építőterület és a nyersanyagos sátrak között. Továbbá azért is érdemes saját magunk felhúzni az épületrészeket, mert a szolgák munkája után nem kapunk XP-t.
"Tessék Imi, ezzel a kővel foglak agyon vágni, ha nem mész vissza dolgozni." (Marcell a Motivációs Menedzser)
Bizony, egy kezdetleges szintlépési rendszert is kapunk. Elég tapasztalati pont összegyűjtése után képességekre tehetünk szert, de ezek minimális, alig (vagy egyáltalán nem) érezhető bónuszokat adnak, és a nagyobb cipelési limit növelő lehetőségen, illetve a gyorshasználati eszköz-slot-okat kibővítő opción kívül egyik sem volt igazán hasznos. Sebaj, legalább a játékban lévő "sztorinak" van egy definitív befejezése, még ha az nagyon lineáris és nem túl érdekes. Tehát nem egy végtelen szimulátort kapunk, hanem a legutolsó nagy templom megépítése után befejeződik a kaland.
Az Egypt Frontiers az alapjait nézve érdekes, azonban látszik, hogy rengeteg munkára lesz itt szükség. Szerencsére van némi addiktív hatása a játékmenetnek, hisz a feladatok maguk könnyűek, és egyértelműek, viszont a végefelé már igencsak fárasztó és monoton volt az állandó nyersanyag-cipelés. De a végén én nyertem... apró örömök.
