Dűne: Prófécia sorozatkritika

Az effajta sikert manapság annyira igyekeznek meglovagolni a filmstúdiók, amennyire csak lehetséges, így az sem túl meglepő, hogy egy, az univerzumban játszódó újabb sorozat szintén zöld utat kapott. A Dűne: Prófécia történetét közvetlenül nem az eredeti, Frank Herbert által írt regények ihlették, hanem a Great Schools of Dune (A Dűne nagy iskolái) című regénysorozat, mely Herbert fia, Brian, valamint a veterán sci-fi író, Kevin J. Anderson nevéhez fűződik.

A sorozat cselekménye tízezer évvel a filmek előtt játszódik, miután egy pusztító háború során az emberek galaxisszerte végett vetettek a gépek uralmának. A konfliktust követően az ember mintájára alkotott, gondolkodó gépek - amit manapság mi csak mesterséges intelligenciának hívunk - fejlesztése általánosan tiltottá vált az egész Impériumban, a hasonló technika használatát és birtoklását pedig szigorúan szabályozzák és büntetik a törvények. A gépek uralmának vége azonban újfent teret enged az emberek hatalomért folytatott rivalizálása előtt?

A birodalomban jelenleg Javicco Corrino császár (Mark Strong) és egy másik, prominens házból származó neje, Natalya császárné (Jodhi May) uralkodik, akik házassága világok ezreit egyesítette szerte a galaxisban. Uralmuk egészen addig biztosnak látszik, amíg ők gyakorolják a végső ellenőrzést az Impérium egysége szempontjából legfontosabb anyag, a kizárólag a Dűne néven is ismert Arrakis sivatagbolygón fellelhető fűszer, a melanzs kitermelése felett, amire azonban a fremenek, a bolygót benépesítő nomádok állandó veszélyt jelentenek.

A különféle frakciók közötti széthúzás és az opportunista törekvések ugyanakkor az Impérium békéjére és jövőjére nézve képviselnek folyamatos fenyegetést. Ezt mintegy ellensúlyozandó, egy nőkből álló Testvériség különleges képességgel bíró, az igazmondást és a hazugságot felismerni képes tagjait állítják a nagy házak és a császári udvar szolgálatába. A gond csak az, hogy maga a Testvériség sem teljesen egységes, és származástól, illetve előélettől függően annak vezetői és tagjai is más-más elképzelésekkel, ambíciókkal és sérelmekkel rendelkeznek.

A Dűne: Prófécia alapvetően az ebből a szervezetből kinövő Bene Gesserit rend eredetét és Impériumra való hatását igyekszik bemutatni, miközben központi szerep jut a politikának, az ármánykodásnak és a manipulációnak, s nem utolsósorban a hit és a dogmák hatalmának az emberek felett.

A fentiek után már alighanem a Dűne világát kevésbé ismerők számára is sejthető, hogy a rend tagjai, akik sokévnyi intenzív képzés, fizikai és mentális tréning során tesznek szert emberfeletti képességeikre, sem szentek, és igen jelentős társadalmi, vallási és politikai befolyással bírnak. A Testvériség képviselői gyakorlatilag mindenhol ott vannak, ahol jelentős eseményekre és döntésekre kerül sor az Impériumban, és a politikai és genetikai manipuláció révén lényegében istent játszanak annak érdekében, hogy a hatalmat birtokló házak között egyensúlyt teremtsenek.

Mint az már a sorozat elején kiderül, a kezdetben jóval visszafogottabb rend életében az jelenti a fordulópontot, amikor alapítójuk és vezetőjük, az idős és bölcs Raquella Anya (Cathy Tyson) meghal, miután szörnyű látomás tör rá.

Ezt követően, némi közjáték, vita és trükközés után Valya Harkonnen (Emily Watson) ragadja magához az irányítást. Valya, kinek testvére, Tula (Olivia Williams) szintén a rend prominens tagjává válik, zsigeri gyűlöletet érez az Atreides-házzal szemben, akik a múltban történtek miatt saját háza ősellenségének számítanak.

A kiváló színészi játékon keresztül teljességgel átjön ezeknek a rendkívüli adottságokkal és hatalommal bíró, ám távolról sem tökéletes embereknek a története, még ha nézőként nem is mindig tudunk velük azonosulni. A múltba való visszatekintések segítségével mindazonáltal fény derül a főbb karakterek életének meghatározó eseményeire és motivációikra, még ha azt - az első négy epizód végéig legalábbis - nem is tudjuk meg, honnan származnak a rend képviselői által birtokolt emberfeletti képességek.

Ugyanakkor ha jobban belegondolunk, a Star Wars esetében sem igazán derül ki magának a minden élőt átható Erőnek az eredete, és alapvetően végig adottnak vesszük, hogy egyesek - mint például a világos oldalon álló Jedik vagy a sötét oldalt képviselő Sith-ek - képesek azt saját belátásuk szerint használni a dolgok és emberek befolyásolása érdekében.

Ilyen szempontból tulajdonképpen nincs nagy különbség a Jedi Rend és a Bene Gesserit között, hisz végső soron mindkettő a saját galaxisát szolgálja. Míg azonban a Jedik, akiknek a bukását is lényegében ez okozza, túlságosan alárendelik magukat a politikának, addig a Testvériség sokkal inkább abba az irányba fejlődik, hogy a nagyobb jó érdekében saját elképzeléseik szerint igyekeznek alakítani az eseményeket.

Ez annyira így van, hogy a Bene Gesserit prominens tagjai nem haboznak feláldozni valakit, ha azt szükségesnek tartják, a cél tehát náluk szinte mindig szentesíti az eszközt. Ezért minden további nélkül elmondható, hogy ha céljaikban nem is, módszereikben sokkal inkább hasonlíthatók a csupán a saját érdekeiket és vágyaikat szem előtt tartó Sith-ekhez, mint a Jedikhez. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Valya, aki arról álmodik, hogy visszaállítja családja korábbi megbecsült státuszát, ennek érdekében még a saját házát is sikeresen bejuttatja az Impérium Nagytanácsába.

A sorozat tehát igen jól érzékelteti egy morálisan felettébb megkérdőjelezhető szervezet működését, illetve annak viszonyulását a különböző frakciókhoz (uralkodóház, nagy házak, lázadók stb.), akik egymással vetélkednek a hatalomért és a fűszerért. A rend fő ellensége azonban a titokzatos Desmond Hart (Travis Fimmel), aki a császár katonájaként szintén különleges erőre tesz szert, és komoly befolyást gyakorol az uralkodó döntéseire.

Mindez persze távolról sem tetszik mindenkinek, és akad olyan szereplő is, akinek a nézőpontja jóval közelebb állhat egy átlagos földi halandóéhoz. Az ifjú és idealista hercegnő, Ynez (Sarah-Sofie Boussnina) például egyáltalán nem nézi jó szemmel szülei ténykedését, illetve az Impérium tisztességtelen eszközökkel való kormányzását - az persze már más kérdés, mit tud tenni ez ellen.

A lényeg, hogy még a családokon és a Bene Gesserit renden belül is folyamatosan zajlik az intrika, miközben igen kevesen vannak a valódi hatalommal és befolyással rendelkezők, akik meghatározzák az Impérium számos világán élő összes polgár jövőjének alakulását. Ahogy apránként kibontakoznak a szálak és egyre nő a tét, a feszültség is fokozatosan növekszik, még ha maga a cselekmény nem is nevezhető éppen pörgős lefolyásúnak.

Televíziós sorozatról lévén szó itt mondjuk nyilván kevesebb az akció és több az ármánykodás, de maga a látványvilág erősen hajaz a Denis Villeneuve-féle Dűne mozikra, így a megvalósítás vizuális részére és a hangulatra aligha lehet panaszunk. Az már más kérdés, hogy a sorozatokban manapság oly divatos szexjelenetekre mennyire volt szükség, bár ezt végső soron ki lehet magyarázni azzal, hogy a fűszert nem csupán a csillagközi utazásban, hanem hétköznapi ajzószerként is előszeretettel használják Frank Herbert fiktív univerzumában.

Tény, hogy a nagyrészt hazánkban forgatott Dűne: Prófécia néha kicsit lassú, néha kicsit elcsépelt, de akik szeretik az efféle intrikával átszőtt történeteket, és nem idegen számukra a Dűne világa, azok számára erősen ajánlott a megtekintése. Az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatásán már követhető a széria, s bár egyelőre csak az első rész elérhető (mi négy rész megtekintése alapján írtuk meg kritikánkat), hetente kerülnek fel az újabb epizódok.