Digger filmkritika

A Digger egy szatíra, fekete komédia és - Inarritutól mondhatni megszokott módon - művészfilm, ami kicsit olyan, mintha a Birdmanből és a The Apprentice: A Trump-sztori c. filmből gyúrták volna össze. Az utóbbi alkotás, mely Donald Trump fiatalkorát és felemelkedését tárja elénk nem kicsit kritikus, ironikus és szarkasztikus módon, részben politikai indíttatásból készült a 2024-es elnökválasztás előtt, s bár korántsem mindenkinek nyerte el a tetszését, felettébb elgondolkodtató módon mutatta be az Egyesült Államok elnökét.

A Digger ezzel együtt nem életrajzi film, és nem is Trump a főszereplője, ám kétségtelen, hogy a figura megformálása során az író-rendező és társ-forgatókönyvírói rengeteg ihletet merítettek az USA első emberének jellemvonásaiból. Emellett úgyszintén nagy hatást gyakorolhatott rájuk a tény, hogy a világ egyik legnagyobb gazdaságával és haderejével rendelkező, a nemzetközi politikára is erőteljes hatással bíró országának élén immár egy milliárdos áll, és hogy általában véve a milliárdosok befolyása egyre nagyobb hatást gyakorol az emberek életére a létünk és civilizációnk szempontjából legfontosabb kérdések eldöntésében.

A történet szerint a világ egyik leggazdagabb emerének, Digger Rockwellnek (Tom Cruise) már a nagyapja is opportunista volt, amikor egyetlen ásóval felszerelkezve nekivágott az aranyásásnak, ám ő meg sem állt a milliárdos vagyonnal és számtalan olajfúró teleppel bíró mágnás státuszáig. Személye olyannyira részévé vált a közéletnek és a politikának, hogy már senki sem tudja az eredeti keresztnevét, mindenki csak Diggerként, azaz szó szerinti értelmezésben "Ásó"-ként vagy "Fúró"-ként ismeri.

Egy nap azonban valami váratlan történik az egyik grönlandi jégmezőn fekvő olajkitermelő egységnél, melynek következtében Európának, sőt az egész világnak egy potenciálisan sorsfordító klímakatasztrófával kell szembenéznie. A helyzet komolyságára való tekintettel Compson elnök (John Goodman) válságtanácsot hív össze, amelyen lehetséges megoldások helyett csupán kétes értékű döntések születnek.

Habár környezetvédelmi tanácsadója, a tiszteletreméltó tudással rendelkező Dr. Ganesh (Riz Ahmed) azt tanácsolja Rockwellnek, hogy mondja el az igazat, és hozza meg a szükséges intézkedéseket, a mágnás továbbra is a maga feje után megy. Digger végül azt teszi, amihez a legjobban ért, és megpróbálja mindenáron bebizonyítani, hogy ő a Föld megmentője - vagyis lényegében igyekszik semmissé tenni azt a katasztrófát, amelyet ő maga szabadított a világra.

Amennyiben a fent vázolt tulajdonságok ismerősnek tűnnek, az nyilván nem véletlen, mint ahogy az sem, ha a legtöbb olvasónak jó eséllyel azonnal Donald Trump jut róluk eszébe. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy Tom Cruise nem Trumpot játssza a filmben, hanem csupán egy általa ihletett és rá sok mindenben hasonlító figurát.

Valójában inkább azt mondanám, hogy Digger és a diktatórikus tendenciákat mutató Compson elnök együtt személyesíti meg azt, amit az USA jelenlegi elnöke képvisel - ami már csak azért is megállja a helyét, mert a milliárdos akkora befolyással bír az elnökre, hogy kettejükre gyakorlatilag simán rá lehet fogni, hogy ők Trump két személyben.

Az öntelt milliárdost tekintve az egyik legjellemzőbb motívum, hogy amikor a harmincnyolc éves macskája már annyira rossz bőrben van, hogy egyértelműen el kellene altatni, ő még akkor sem hallgat az állatorvosra, és hagyja tovább szenvedni kedvencét, mert egyszerűen képtelen elismerni, hogy veszített. A rasszista és az alacsonyabb tekintélyű embereken előszeretettel poénkodó elnök pedig a legnagyobb válsággal kapcsolatos döntések meghozatala során sem rest Dr. Ganesh származásán élcelődni.

Az viszont alapvetően közös mindkét karakterben, hogy jellemző rájuk a realitás és a tények folyamatos elferdítése a saját céljaik, illetve gazdagodásuk érdekében, amivel aligha vannak egyedül akár a politikusok, akár a milliárdosok, akár az átlagemberek jelentős hányada között.

Habár Inarritu alkotásának középpontjában kétségtelenül a Trump-jelenség és a "trumpizmus" áll, számos egyéb dolog és ember, mint például az amerikai "felsőbbrendűség", a vallás mögé bújás, a környezetpusztító életmód és a fogyasztói társadalom, az extrém egyenlőtlenségek normalizálása, illetve általánosságban az emberi természet kifigurázása is terítékre kerül.

A Digger felettébb sötét képet fest a jövőről és az emberiségről, és lényegében mindenki megkapja benne a magáét, így könnyen lehet, hogy sokan elutasítóan állnak majd a produkcióhoz és a mondanivalójához. Ám mivel a film elsősorban a Föld fajunk általi esztelen pusztításáról és erőforrásainak ész nélküli, fenntarthatatlan feléléséről szól, ez sajnálatos módon meggátolhatja a befolyással bíró embereket abban, hogy megtegyék a szükséges ellenlépéseket.

Innaritu könyörtelenül szembesít bennünket azzal, hogy a jelenlegi, a fejlettebb országokban általánosnak számító életmódunkkal, illetve az annak fenntartásához való ragaszkodásunkkal akarva-akaratlanul is szükségünk van az olyan, a természet által kínált lehetőségekre lecsapó opportunistákra, mint Digger.

Hiába a környezetkímélő technológiák fejlődése, ha a legegyszerűbb, leggyorsabb, legolcsóbb és legkényelmesebb megoldás még mindig az olaj és a fosszilis energiahordozók nagy mennyiségben való kitermelése és felhasználása, ami viszont rohamléptekben teszi tönkre a környezetünket.

Tény, hogy Inarritu alkotása gyakran túljátszott, teátrális és irreális, én mégis úgy gondolom, hogy ez többnyire belefér a szatíra műfajába, amitől aligha várhatunk túlságosan realista megközelítést vagy tudományos pontosságot. Szerintem már önmagában a napjaink civilizációs válságával kapcsolatos igazság kendőzetlen kimondása miatt is megéri megnézni a filmet - még akkor is, ha a mondanivaló időnként eléggé szájbarágós.

Sőt talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Digger egy olyan film, amit ideális esetben minden felnőttnek - vagy akár már középiskolásnak - látnia kellene, ám ahhoz, hogy ez bármennyire is reális legyen, sajnos túlságosan nehézkes és körülményes a tálalás. A nézők dolgát az sem könnyíti meg, hogy a narratívában van egy csavar, ami a történet végére értelmet nyer, ám addig inkább csak megnehezítheti az események követését, és még a tempót is lelassítja.

Ennek következtében a kelleténél valamivel hosszabb játékidőre kell számítani - ráadásul a film jóval a befejezés előtt eléri az érzelmi tetőpontját, ami kicsit unalmassá teszi az azt követő eseményeket. A feszültség ugyanakkor majdhogynem állandónak mondható, lévén a szatirikus jellege ellenére alapvetően sötét narratívának köszönhetően szinte végig baljós hangulat uralkodik, a szokatlan és nyugtalanító zene pedig tovább fokozza bennünk az érzelmi reakciót és instabilitást.

Ehhez úgyszintén hozzájárul Tom Cruise komolytalanságában is hátborzongatóan komoly alakítása - a veterán színész újfent teljes átalakuláson esett keresztül, miáltal alig lehet ráismerni. Cruise elismerésre (és talán díjakra) méltó módon formálja meg az igencsak ellentmondásos, a szereplők többsége által azonban egyértelműen gyűlölt figurát, maximálisan azonosulva a karakterrel. Még az erőteljesen délies akcentust is igen meggyőzően hozza, ezért a filmet ajánlott eredeti nyelven megtekinteni.

Habár az alkotók személye különbözik, összességében megállja a helyét a The Apprentice és a Digger közötti szoros kapcsolat felállítása - már csak azért is, mert alapvetően mindkettőnek Donald Trump volt az ihletője. Ám míg a The Apprentice az USA jelenlegi elnöke jellemének formálódását és felemelkedését mutatta be, jellegét tekintve a Digger inkább olyan, mintha Trump elszámoltatásáról és az arra való reakciójáról szólna.

Mielőtt azonban bárki egy személyben a világ megmentőjének vagy romba döntőjének kiáltaná ki Inarritu alkotásának címszereplőjét vagy annak ihletőjét, nagyon fontos magunkévá tenni a film egyik legfőbb üzenetét: nem csak Trump a hibás abban, ahová jutottunk (illetve ahová tartunk), hanem azok is, akik hatalomra juttatták, és lényegében mindenki más, aki nem volt képes meggyőzőbb és életképesebb alternatívát nyújtani a választóknak és a világnak.

Még ha nem is a Digger az egyik legjobb film, amit valaha láttunk, talán nem túlzás kijelenteni, hogy mondanivalóját tekintve az egyik legfontosabb. Szerencsére a szatirikus jelenetek kellőképpen ütősek és szórakoztatóak ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést, a főszereplő őszinteségi rohama a film derekán pedig, bármennyire teátrális, tartalmának súlya miatt felhúzza valamelyest a végső pontszámot.

VerdiktJó

7.5/10