Személyes meggyőződésem, hogy egy folytatás, legyen szó bármilyen szórakoztatóipar médiumról, az tudjon megállni a saját két lábán előbb, és csak utána legyen egy szériának a következő része. Hisz miért kellene nekem napokat, vagy akár heteket eltöltenem akár több epizód társáságában, hogy meg tudjam érteni mi történik a legújabban?
Ezt a mantrát az olyan nagy videojátékos franchise-ok, mint a Heroes of Might and Magic, a Dragon Age, a Starcraft, a Warcraft és mindenki "kedvenc" sorozata, a Vampire the Masquerade: Bloodlines hatékonyan használják is, bár ezen utóbbinál, lássuk be, csak az eladásokat akarták pumpálni a címmel, azonban a két játéknak túl sok köze nincs egymáshoz. Továbbá olyan "alig ismert" címeket is megemlíthetnék, mint a Horizon, The Last of Us, vagy a God of War második részei, melyeket zavartalanul lehet nyüstölni az előd ismerete nélkül, mert az ott történt események az új részből is szépen-lassan kiderülnek.
Persze az is igaz, hogy a 100%-os élményért nem lehet kihagyni a korábbi játékait ezeknek a sorozatoknak, illetve, ha objektíven nézzük, akkor ez a hozzáállás néhány médium, például a könyvek esetében képtelenség lenne, hisz nem várhatjuk azt el egy írótól, aki mondjuk a hetedik részénél tart a szériájának, hogy az előző hat kötet eseményeit valahogyan szője bele a legújabba; körülbelül két oldal maradna így az új eseményeknek.
Szia Uram, olcsón borotva ingyen leárazva érdekel?
És miért nyavalyogtam most három bekezdésen keresztül? Mert a Death Stranding 2: On the Beach, mikor legelőször elindítottam, pontosan emiatt nem tetszett. Sosem volt szerencsém az elődhöz, és ugyan a játék eszmei atyjának, Hideo Kojimának, az alkotásait elismerem, sosem vonzottak igazán. Ha japán alkotókról van szó, akkor inkább Hidetaka Miyazaki (Dark Souls) vagy Koji Igarashi (Castlevania) művei felé húzott mindig is a szívem. És sajnos mai tesztünk alanyának a visszatekintő része mely összefoglalta a legelső Death Stranding kalandnak a fontosabb eseményeit, túl töményre sikeredett, és a végén annyi maradt meg, hogy ... aztán pedig elkezdődött a játék, és én nagyon gyorsan elengedtem a hiányos előismeretből fakadó frusztrációmat (plusz a kódexben bármikor meg lehet nézni a meg nem értett részleteket).
A játék csodálatosan néz ki, még úgy is, hogy a nyitójelenet egy kietlen, kopár kőhalomnak kinéző domb tetején indít. A főszereplő, Sam (Norman Reedus) hátán doboz-halom, hasán egy csecsemő, előtte pedig az út hazafelé. Felcsendül egy szívfacsaró dallam, majd elindulunk, miközben a játék elmagyarázza az alapvető irányításokat, majd le is vizsgáztat belőle, hisz Sam ide-oda csúszkál az egyenetlen dombokon, és ugrik fejest az őt körülvevő meredekek bármelyikébe, ha nem rántjuk vissza a megfelelő billentyűkombinációval.
Hát jóbarát, a state-of-the-art és a hangyaháború nekem kicsit ellentmondásosnak tűnik...
Miután hazaér a fura páros, nincs túl sok pihenésre lehetőségük, ugyanis Sam kap egy új feladatot, mely már a legelső Death Stranding-ben is elég nagy jelentőséggel bírt: kapcsoljon újabb városokat az úgynevezett Chiral Hálózathoz, ezúttal a mexikóiakat. Aztán ha ezzel megvan, akkor látogasson már el Ausztráliába is, mert már megint van egy frakció, mely nem tanult az első részben történtekből (ha el akarod pusztítani a világot, akkor az általában fordítva sül el), és a körmükre kellene nézni. Úgyhogy ismét beindulnak a csomagszállításos, illetve a világmegváltó feladatai Samnek.
Kedves iPet kolléga tavaly végignyomta eme alkotást PS5-ön, melyet egy rendkívül kiveséző és szórakoztató cikkel koronázott meg, azonban az árnyékvilág elnyelte írását, így reménykedek benne, hogy emlékeztek még az általa papírra vetett szavakra, ugyanis az én fő feladatom a PC-s verziónak a bemutatása, majd utána a szubjektív véleménynyilvánítás, mely egyébként meg fog egyezni kedves kollégám értékelésével. Hiába a groteszk, kicsavarodott világ, és kissé furfangos történet, Kojima csapata kiemelkedőt alkotott ismét, és nem kell ismerni a DS1-et ahhoz, hogy el tudjon ragadni a folytatása.
Testvérem, hozzad a lágszórót. A nehéz lángszórót.
A legelső dolog, amit észrevettem az a röhejesen gyors töltési idő volt, bár igazából ez csak nekem volt megdöbbentő, a PS5-ös közönség minden tagja az ilyen állításokra csak a szemeit forgatja, hisz ez már náluk szinte mindegyik címnél így megy. Jó, hát sajnálom, túl sokat Legend of Zeldázok manapság, és ott, illetve más Switch-es játékoknál is, azért előfordulnak hosszabb töltési idők még. Azonban szaggatásokkal, beakadásokkal, illetve VPN miatt indítási problémával is találkoztam, így azt hihetné az ember, hogy nincs a legjobban optimalizálva a játék.
A rendszerkövetelményeknek megfelelt a tesztgépben duruzsoló 4070-es NVIDIA kártya, annak ellenére, hogy a 4080-as van megemlítve a 4k-60 FPS, mindent beállítás a nagyon magas szinten kombóhoz (az ultrát felejtsük el). Bár lehet, a technikai malőrök az általam szeretett sűrű Alt-Tabolások miatt voltak, vagy talán egy elhanyagolhatónak tűnő beállítás állapotának nem örült a rendszer, de az is elképzelhető, hogy a DLSS helyett a Pico-t kellett volna használni, amit a Guerilla Games csapata (Horizon széria, Killzone sorozat) kifejezetten a Death Strandingnek életet adó Decima motorra készített.
Ezt a dobozrendezési technikát az indiai motoros szállítóktól tanultam.
Az irányítást nagyszerűen fordították át kontrollerről a billentyűzet-egér párosra. Az alapbeállításokat szabadon áthelyezhetjük, és erre szükség is volt az én esetemben, ugyanis kicsit soknak érződött, mikor jó ötletnek gondoltam, hogy lopakodós-kötözős manőverrel győzzek le egy egész bandita-tábort, miközben egy tonnányi doboz van a hátamon. Mint tudjuk, minél több súly van Sámuelen, annál gyakrabban fogja a tömeg jobbra vagy balra elrántani szegény főhősünket.
Szóval az egérgombokat állandóan nyomogatni kell, az Alt-tal tudjuk visszafogni a lélegzetünket (mert mint tudjuk, az fog elárulni minket, nem a talpaink alatt ropogó kő), hogy aztán valahol az alsó középrészen lévő V gomb lenyomásával elkövethessük a célpont hatástalanítását. Szegény hüvelykujjunk. Persze lerakni a rakományt a legelső susnyásba az a núboknak való.
A legjobb bandita "gyilkos" a sokkoló pisztoly.
A legelső főellenségnél is hasonló érzések kerülgettek, ugyanis harc közben tele volt rakva gránátokkal és fegyverekkel a hátam. Sam-et manőverezni legfeljebb egy járművön ülve egyszerű, de egy szurkos, mocsaras, hullámzó arénában, miközben egy groteszk förtelem próbál megenni, eléggé macerás dologgá válik. Ha találat éri őt, akkor leesik egy rakás láda a hátáról, ráadásul nem kapkodja el a talpra kászálódást sem, így rendkívül "szórakoztató" volt a földre kerülni, és reménykedni, hogy emberünk még azelőtt fel tud állni, mielőtt az ellenfele megebédelné őt. Szerencsére maga a boss nem volt nagy probléma, mint ahogyan alapjáraton nem nehéz a harc a játékban, ha az ember beleszokik a ritmusba.
Aztán persze vannak a monoton részek is, a csomagszállítós feladatok, de én, érdekes módon, ezeket találtam igazán addiktívnak. Mindig volt elszórva valami láda, amit fel lehetett venni, és elszállítani az egyik közelben lévő frakcióhoz, bármerre is mentem. Így hamar kimaxoltam a népszerűségemet és igazán jó cuccokkal ellátva mehettem tovább a következő nagy feladatra. Szerencsére járműveket relatíve hamar tudunk fabrikálni, így felgyorsul a szállítás folyamata, még akkor is, ha azok a nyomorult kerekes gépek a legkisebb kátyúban is hajlamosak megakadni. Illetve hegyet mászni sem tudnak, így a vertikális akadályokat a saját lábainkkal kell legyőznünk, huzalokkal és egyéb segítő eszközökkel kiegészítve.
Nyitott szájjal a ... homok viharba? Mondjuk az sem hangzik túl egészségesnek.
Ha igazán ekét akarok keresni a DS2-ben, az a dialógusok struktúrája lenne. Sok esetben Reedus kolléga nem beszél ilyenkor, csak a partnerünk válaszol az általunk kiválasztott kérdésekre, pedig én szívesen hallgattam volna Sam-et egy kicsit többet, a vándorlásai alatt néha elejtett egyszerű beszólások, illetve a nagyobb átvezetők kivételével. Továbbá túl gyakran volt csend, főleg olyankor, mikor egy területen keringtem újra és újra, farmolva a hírnevet. Ez pedig ugyancsak sajnálatos, hisz a zenei repertoárja a játéknak nagyszerű, csak hát nem mindig lehet élvezni annak a jelenlétét.
Talán nem meglepő, hogy PC-n is nagyot üt a Death Stranding 2, főleg a Kojima rajongóknál. Meg néha azoknál is, akiknek nem volt szerencséjük a munkásságához. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint mikor Márkónak páros lábbal kellett rám rúgnia az ajtót, mert annyira elfelejtettem a világot magam körül, hogy a falban élő rágcsálók is csak veszélyességi pótlék mellett voltak hajlandóak tovább "dolgozni" az irodában. Jó, hát valami büdi szagot én is éreztem, csak nem érdekelt. Nekem többek között egy terhes nő által vezetett öregotthonnak kellett egészségügyi cuccokat vinnem. Just Kojima things...
+ Magával ragadó hangulat, prezentáció és történet
+ Addiktív játékmenet
+ Stabil PC-s élmény
- Norman Reedus-t szívesen hallgattam volna kicsit többet
- Gyakori zene nélküli üresjáratok, főleg "farmolás" közben
- Kojima stílusa továbbra sem fog mindenkit rabul ejteni
Máshogy vagyok bedrótozva, sajnálom rá a brutális mennyiségű időt...
