Sosem voltam igazán oda a rogue-like játékokért, leginkább azért, mert legyen akármennyire is véletlenszerű a pályakészítés és bőséges a színvilág, a szintek száma, avagy a képességrendszer, előbb-utóbb mindig a monotonitásban ért véget a kaland számomra.
Persze ez csupán szubjektív vélemény (mintha az lehetne objektív), mely leginkább abból fakad, hogy nem volt még szerencsém egy igazán nagyszerű képviselőjéhez a zsánernek, mint például a Hades sorozat bármelyik tagjához. Hozzám rendszeresen csak az alsó szférából látogattak el címek.
Mai tesztünk alanya sajnos nem fordított a rogue-like stílus felé tanúsított hozzáállásomon, azonban mivel Early Access, ezért a remény még él. Már az indítás is nagyszerű volt, ugyanis Márkó azt hitte, hogy a játék, melynek becses neve a Cursed Blood, egy általa ismert és szeretett szériának az új része (több órás gúglizás után sem sikerült megtalálnom, mire gondolhatott; biztos megártottak neki a kókuszkockák), úgyhogy amint kiderült a tévedés, gyorsan át is passzolta nekem. Ilyen főnököt kívánok mindenkinek.
A piros golyókat hárítással visszapattintva lehet a boss-ról lehámozni a metál réteget.
Arról nem is beszélve, hogy a tesztelés első fázisát kedves Uram és Vezetőm a Steam Deck-jének nyomogatásával szabotálta, és csak annyi volt a "szerencse", hogy a Cursed Blood jelen pillanatban elérhető tartalma nagyjából két és fél óra alatt végigjátszható.
A sztori és a világ egy olyan stílusnak adózik, melyről még sosem hallottam, a vérpunknak. Ez annyit tesz, hogy vér van mindenfelé (megdöbbentő, tudom), mellyel 1900-as évek noir-os hangulatával ellátott városi, gyári, kikötős és dzsungeles környezeteket festettek be a készítők. Tagadhatatlanul hatásos, és nekem rendkívül tetszett ez az esztétikai megközelítés, ám ami meglepett, hogy állatszereplőkre esett a választás; biztos ez egy olyan társadalmi kritika óhajt lenni, amit én sosem fogok megérteni.
A különleges kihívások teljesítése bónuszokkal jár (ki hitte volna).
Az általunk irányított karakter egy majom, míg az ellenfelek patkányok, farkasok, madarak, rozmárok (wat?) és hasonlók, de sokszor nem lesz időnk a megkülönböztetéssel foglalkozni, mert az fog minket jobban lefoglalni, hogy minél hamarabb eltegyük őket láb alól.
Sajnos túl sok egyéniséget egyik szereplő sem kapott, majmunk sem, ugyanis mindenkinek a hangja egy recsegős effekttel van eltorzítva, és bár megjelentek itt-ott akcentusok, nekem az a sanda gyanúm, hogy AI generálta szinkront használtak a fejlesztők. Ez belefér, feltéve, hogy a végső produktumban leváltják majd a gép "munkáját", mert én a játékaimban nem szeretnék robot "művészettel" találkozni, ha már a világhálót ellepték a robot-készítmények.
Őőő, hát na, ki mivel díszíti a szobáját...
Szóval egy rogue-like hack-and-slash alkotással van dolgunk, ahol egy majom szamurájkarddal irt nagyjából mindent, ami él és mozog. A bal egérgomb a támadás, a jobb a hárítás vagy lőfegyverrel célzás, feltéve, hogy van nálunk olyan. A Space-szel kitérni tudunk, ha pedig a Shift-et nyomva tartjuk, akkor majmunk sietősebben szedi a lábait. A hosszabb ideig történő lenyomás a Space-nél és a bal egér-gombnál is hatékony lehet. Az előbbinél majmunk egy felöklelő mozdulatot készít elő, az utóbbinál pedig egy erősebb, nagyobb területre ható támadást.
Kivégző technikákat is használhatunk, ám csak akkor, ha hátulról settenkedünk gyanútlan célpontunkra, vagy elég sérülés kiosztása után a földre küldjük egy ökleléssel. Ilyenkor jó ritmusban kell rávágnunk az E billentyűre, melynek sajnos eléggé szoros az időzítése.
Nagy a hemoglobin veszteség. Sebaj, mi úgyis gyűjtjük az ilyet szóval...
A kivégzés nem csak azért hasznos, mert sok esetben megöli egy mozdulattal az ellenfelet, hanem főhősünk így tud egyedül visszaszerezni életpontot a harc hevében. Ezért kiemelten fontos ezen trükk elsajátítása, mivel a játék későbbi részeiben vagy a titkosabb arénáiban előszeretettel törnek egyszerre rengetegen az életünkre.
Minden pálya végén egy boss vár ránk. Mivel egyelőre csupán két szint érhető el, ezért főmuftiból sem kaptam többet. De legalább rávettek arra, hogy megtanuljam a kivégzés melletti másik relatíve fontos játékmechanikát, a hárítást. Sajnos ennek igazán sok hasznát nem vettem, csak az adott főgonosznál, és csak remélni tudom, hogy a majd később elérhetővé váló pályák kicsit rákényszerítik a játékost, hogy ehhez hasonló trükkökkel próbálja meg túlélni a kihívást, és ne csak a bal egérgomb vad nyomkodásával.
Úúú nagyvárosi kincsesláda, vajon mi lehet benne... vagy valaki felcicomázott egy kukás konténert...
A pályaszerkesztés nem tűnt túlságosan véletlenszerűen generáltnak, sőt meg merem kockáztatni, hogy egyedül a bónuszokat adó oltárok típusai változtak meg egy új futam indításakor, más azonban nem. Szerencsére maguk a szintek nem lineárisak, több út is választható, és a készítők eldugtak kulcsokat, kincsesládákat és extra kihívásokat, úgyhogy megéri bejárni minden zugát egy területnek, ha a legtöbbet akarjuk kihozni az élményből.
A vérpunk stílus nem csak abban jelentkezik, hogy elég sok piros szaft fröcsköl mindenfelé harc közben, hanem egy úgynevezett vérgömb "fizetőeszköz" funkcionál tapasztalati pontként is. Az ellenfelekből, illetve a pályákon található ládákból, tartályokból is bőven esik ilyen golyóbis. Ezeknek a gyűjtögetésével tudjuk a használt fegyverünket fejleszteni, illetve újakat megnyitni. A jobb eszközökkel pedig elérhető közelségbe kerülnek a magasabb nehézségi fokozatok, ha még több és erősebb ellenfelekkel akarunk találkozni.
A tölcsérjel mutatja, hogy most valami területre ható izét készít elő karakterünk.
És természetesen co-op része is van a játéknak. Egy partiban maximum négyen lehetünk, és a játék dinamikusan nehezedik a csapatmérettől függően. Ám mivel nekem nincsenek barátaim, ezért a tesztelést szólóban voltam kénytelen elkövetni, azonban nem éreztem egyszer sem, hogy lehetetlen volna a kihívás, más játékokkal, például a Ravenswatch-al, ellentétben, ahol bizonyos karaktertípusokkal el lehetett felejteni az egyedül történő kalandozást.
Mint már fent említettem, a látványvilág sötét, némileg rajzfilmes és meglepően hangulatos annak ellenére, hogy a grafika elég távol áll a jótól, és néhány terület üresnek, élettelennek, tölteléknek érződött. Azonban az biztos, hogy a Cursed Blood elfogadható alapokkal rendelkezik, és ugyan nagy valószínűséggel eme alkotás nem fog az év játéka címért indulni (még csak meghívást sem fog kapni a közönségbe), ám megvan benne a potenciál, hogy egy kompetens indie címmé nője ki magát.
