Brendan Fraser olyan komédiákkal és könnyeden szórakoztató mozikkal futott be a kilencvenes években, mint a Tanulj, tinó!, Az őserdő hőse, A csapás a múltból és A bájkeverő, hogy aztán a Múmia-trilógiával vagy például az Utazás a Föld középpontja felé című kalandfilmmel az akcióorientált produkciók világában is sikerrel próbálja ki magát. Miután azonban lassan felette is eljárt az idő, egyre kevesebbszer láthattuk az ezüstvásznon, mígnem a 2020-as években komoly drámai színészként tért vissza olyan alkotásokban, mint a Semmi hirtelen mozdulat vagy a Megfojtott virágok, az A bálna főszerepéért pedig még az Oscar-díjat is elnyerte.
Mondhatjuk, hogy a Bérelt család teljességgel beleillik a sormintába - akár azt nézzük, hogy Fraser újfent egy érzelmileg elszigetelt figurát alakít, aki a sebezhetősége miatt érdekes, akár a történet drámaiságát tekintve, ami legalább annyira komoly, mint amennyire első látásra furcsa és megmosolyogtató. Ráadásul a színésznek a hollywoodi mainstreamtől való eltávolodását is tovább folytatja, lévén egy japán-amerikai koprodukcióról van szó, ami egyáltalán nem szokványos koncepcióval rendelkezik.
A Bérelt család a filmben egy tokiói cég neve, és az általa nyújtott szolgáltatás lényege, hogy érzelmileg megadja az ügyfeleknek, amire vágynak, illetve hogy átsegítse őket bizonyos kritikus élethelyzeteken. Ennek módja, hogy a cég alkalmazottai eljátszanak egy-egy szerepet, mely során másoknak adják ki magukat, mint akik valójában. Míg ebből számos váratlan és komikus szituáció adódik, ugyanúgy felettébb drámai pillanatokat is eredményez, miközben nagyon fontos kérdéseket vet fel az emberi viszonyokkal kapcsolatban.
A Japánban élő Philipp (Brendan Fraser) kicsit kilóg ugyan a sorból, de azért igyekszik integrálódni
Philipp Vanderploeg (Fraser) Tokió sűrű forgatagában él egyedülálló színészként, miután hét évvel korábban egy fogpaszta-reklámban aratott egész szép sikert. A nagyobb és áhított szerepek azonban azóta is elkerülték, így kénytelen mindenféle érdektelen vagy éppen megalázó munkát elvállalni, hogy fenntartsa magát.
Egy nap az ügynöke (és a sors?) összehozza Shinjivel (Hira Takehiro), a Bérelt család tulajdonosával, aki kifejezetten egy fehér arcot keres különféle szerepek eljátszására az ügyfelek életében, egyfajta "piaci rést" betöltve ezáltal. Habár Philippnek először komoly ellenérzései támadnak az efféle hazugsághoz való asszisztálással szemben, jobb híján végül belemegy a dologba.
Bár első munkája igencsak megviseli, az ügyfél hálája meggyőzi arról, hogy talán képes hasonló módon másokon is segíteni. Miközben egyszerre több szerepet vállal magára, egy idő után szembesülnie kell azzal, hogy érzelmileg vészesen közel kerül Kikuo-hoz, a visszavonult színészhez (Emoto Akira), illetve a félig japán kislányhoz, Miához (Shannon Mahina Gorman), akinek történetesen az apját kell eljátszania...
Mia (Shannon Mahina Gorman) nem igazán tudja hová tenni váratlanul feltűnt apukáját
Noha egy efféle szolgáltatás igen súlyos etikai és jogi kérdéseket is felvet, a felkelő nap országában valóban létezik ilyesmi - rentaro kazoku-nak (vagyis szó szerint bérelhető családnak) hívják őket, a szolgáltatást nyújtó cégeket pedig daikó (helyettesítő) ügynökségeknek titulálják. Miközben nyugati szemmel nézve mindez számunkra felettébb idegennek tűnhet, Japánban azért lehet létjogosultsága, mert ott a tradíciók különösen negatívan befolyásolják a gyengeség megítélését.
Ilyen szempontból viszont abszolút hihető, hogy az emberek sokszor inkább belemennek egy átmeneti hazugságba, mint hogy mondjuk felkeressenek egy pszichológust, ezáltal beismerve lelki megingásukat. Ettől még persze időről időre felmerülhet a kérdés: vajon meddig tartható a hazugság, és mi az, ami már túl sok?
Ezt próbálja bemutatni nekünk Hikari, a japán rendezőnő filmje, finoman egyensúlyozva a témához kapcsolódó drámai és komikus narratíva között. Hogy ez mennyire sikerül neki, az némileg változó - azt kell mondjam, hogy a hihetőség, illetve a hétköznapi élettel való összeegyeztethetőség időnként azért valóban problémás, és nem feltétlenül ez a produkció legnagyobb erőssége.
Shinji (Hira Takehiro) és kollégái szinte bármilyen szerepet elvállalnak a nemes cél érdekében
Ugyanakkor tény, hogy a kiindulópont olyan helyzeteket teremt, amelyek nagyon is létező, reális és aktuális jelenségeket, problémákat feszegetnek, távolról sem csak Japán vagy Amerika vonatkozásában. Ilyenek az emberi kapcsolatok felszínessége, az elmagányosodás, hogy mi a fontos az életben, de akár a sokszor irreális társadalmi elvárások, rögződések vagy a bürokrácia által okozott nehézségeket is ide sorolhatjuk.
A direktor összességében igen jól érzékelteti a képmutatás és az őszinteség között húzódó vékony mezsgyét, és ha figyelmesen nézzük a filmet, a végére talán azt is megérhetjük, hogy egy hasonló szolgáltatás keretében előforduló "hazugságok" sokszor egyáltalán nem rosszabbak annál a rengeteg ferdítésnél, felszínességnél és önámításnál, amit a való életünkben is folyton folyvást megtapasztalhatunk.
Az idős Kikuo (Emoto Akira) számára különösen fontos egy megértő ember társasága
A Bérelt család emiatt egy igencsak megható és elgondolkodtató alkotás, amit az időnként nagyon komoly színészi játék is alaposan megtámogat. Brendan Frasertől újfent megkapjuk azt az érzékeny alakítást, amit az utóbbi időben megszoktunk tőle, de a japán színészek is rendkívül jók, sőt némelyikük egészen zseniális. A kislányt pedig, aki - teljesen érthető módon - végül elrabolja a főszereplő szívét, egész egyszerűen meg kell zabálni.
A produkció értékét és egyediségét tovább növelheti számunkra a Japán kultúrába és spiritualitásba való betekintés lehetősége, az igényes fényképezés miatt pedig némi rosszindulattal még akár turistacsalogató reklámnak is nevezhetnénk. Az országhoz vonzódó nézők mellett azoknak is bátran merem ajánlani, akik nem ijednek meg egy szívet melengető filmtől, ami inkább dráma ugyan, de azért komédiának sem utolsó.
