Az 1979 óta gyorsuló iramban táguló Alien-univerzum már sok-sok millió nézőt borzongatott meg ilyen vagy olyan formában, és a mai napig igen nagy, ha nem is teljesen töretlen népszerűségnek örvend, amióta csak megpillantottuk a H. R. Giger agyából kipattant hátborzongató idegen vészjósló fizimiskáját. Megannyi film, könyv, képregény és videojáték után pedig alighanem csupán idő kérdése volt az online streaming világában, hogy megérkezzen az első tévésorozat kedvenc halálosztó xenomorfjainkról.
Az első Alien filmben, A nyolcadik utas: a Halálban már 1979-ben megfogalmazódott a felismerés, hogy ezeknek a lényeknek sosem szabad eljutniuk a Földre, különben az emberiségnek annyi. Most mégis egy ilyen eseménynek lehetünk tanúi Noah Hawley fantáziaszüleményének köszönhetően, amikor is egy mélyűri kutatóhajó lezuhan a Földön.
A cselekmény 2120-ban, két évvel A nyolcadik utas eseményei előtt játszódik, és a sorozat nem kisebb ambíciókat mutat, mint hogy egyfajta háttérként szolgáljon az egész Alien-univerzum számára. Megtudjuk belőle, hogy fajunk eme fiktív közeli jövőjében öt gigavállalat irányítja a Földet és annak legtöbb kolóniáját, melyek közül az immár jól ismert, látszólag mindenkinek különösebb korlátozás nélkül dirigáló Weyland-Yutani Társaság csupán az egyik.
A minél nagyobb profit és kontrollgyakorlás elérése mellett ezen rivális cégek célul tűzték ki maguknak az emberi élet akár korlátlan meghosszabbítását, melyben a startupként indult Prodigy Corporation és annak alapító-vezérigazgatója, a legfiatalabb billiomosként elhíresült Boy Kavalier (Samuel Blenkin) jár az élen. Egy mindentől távol eső trópusi szigeten lévő titkos laborjában ugyanis a világon elsőként sikerül szintetikus testbe áttöltenie egy halálos betegségben szenvedő gyermek tudatát, aki ezáltal kvázi örök életre és rendkívüli képességekre tesz szert.
A látszólag korlátlan lehetőségek ellenére azonban az immár felnőtt testben tovább élő Wendy (Sydney Chandler) számára az egyetlen igazán fontos dolog bátyja, a Prodigy biztonsági szolgálatánál felcserként dolgozó Joe (Alex Lawther) jóléte, akinek titokban minden lépését követi a kamerák és egyéb eszközök segítségével. Amikor viszont a Wayland-Yutani Maginot nevű űrhajója váratlanul lezuhan Új Sziám Prodigy City-nek elkeresztelt metropoliszában, éppen Joe-t és csapatát küldik mentőakcióra a veszélyes idegen életformákat szállító járműhöz...
Emellett persze számos más technikai eszköz és megoldás is az eredeti film látványvilágára emlékeztet bennünket, miközben különös módon az űrhajón a Társaság érdekeit képviselő kiborg, Morrow (Babou Ceesay) úgyszintén kísértetiesen hajaz az Alien hét utasa egyikeként megismert Parkerre (Yaphet Kotto). Ugyanakkor Timothy Olyphant Kirsh-e, aki a Prodigy vezető tudósa, le sem tagadhatná magáról, hogy android, ám ő sokkal inkább hasonlít a Prometheus és a Covenant simlis David-jére (habár egyelőre annak pszichopata és megalomán vonásai nélkül).
A helyenként meglehetősen grandiózus látványvilág úgyszintén a régi és az új ötvözete - míg a hajók belseje, számtalan kellék és berendezés, valamint a ruházat egy része nyíltan a régi filmekből merít (ami mondjuk nem árt a kontinuitásnak, legfeljebb a nosztalgiát tolja túl kissé), addig a földi helyszínek többsége újszerű, színes és élettel teli. (A bolygón uralkodó, vadkapitalista állapotokhoz képest talán túlságosan is az).
Az utóbbi elsődleges megtestesítője a középpontban álló Wendy, aki alighanem még szintetikus testben is jóval emberszerűbb és humánusabb, mint sok ember. Az ő szemein keresztül egyfajta gyermeki naivitással szemlélhetjük ezt a gigavállalatok által uralt, fejlett, ám könyörtelen világot, melynek vezetői mindent és mindenkit készek kihasználni saját ambícióik érdekében.
A franchise cégeinek lelketlen kegyetlenségét és embertelenségét tehát itt is megtapasztalhatjuk, amivel szemben azonban szintén sajátos kontrasztot képez a lány bátyja, aki a Prodigy-nek dolgozik. Joe úgyszintén afféle idealista, és felcserként azt tekinti legfőbb céljának, hogy másokon segítsen. Ő ugyanolyan gyanútlanul sétál bele a veszély közepébe, mint hibrid testvére, aki mindent elkövet azért, hogy megóvja halandó bátyját.
Vagyis a szériának bőven akadnak olyan karakterei, akiket lehet szeretni, és akikért nézőként izgulni is tudunk. Ugyanakkor több karikatúraszerű szereplő is előfordul, közülük pedig elsősorban a Prodigy ifjú vezére az, akit nem lehet megkerülni.
Ezen célok célkeresztjében pedig jelen esetben a különleges idegen fajok is ott vannak, melyek révén a cégek vezetői olyan tudományos áttörésre kívánnak szert tenni, amivel nem csupán lepipálják a konkurenciát, de adott esetben még saját pozíciójuk megerősítésére is fordíthatják a segítségükkel létrehozott fegyvereket és egyéb eszközöket.
Az első két rész megtekintése után mindazonáltal még nem világos, hogyan kezeli a sorozat a dolgozókból és harcosokból, valamint a szaporodásért felelős arctámadókból és királynőből álló xenomorf "kaptár" eredetét. Az első filmek koncepciója, még ha nem is került kimondásra, nyilvánvalóan az volt, hogy egy olyan idegen fajt mutat be nekünk, mely az egész emberiségre nézve komoly veszélyt jelent, amire itt is történik látens utalás.
Ezen háttértörténet lényege, hogy az univerzumban bizony léteznek vagy létezhetnek olyan lények, melyek annyira szörnyűek és halálosak, hogy sohasem szeretnénk velük találkozni. Ezt húzta némileg keresztbe a Prometheus és annak folytatásai, a tavaly debütált Alien: Romulust is beleértve, amennyiben egy fejlett, emberszerű civilizáció félresikerült genetikai kísérletezésének eredményeként állította be a xenomorfok létét.
Mindez persze csak akkor fog kiderülni, ha már megtekinthető lesz a teljes széria, addig azonban csak az első két részben látottakból tudunk kiindulni. Annyit pedig már most megállapíthatunk, hogy a Romulus c. Fede Alvarez mozihoz hasonlóan eme sorozat is kissé túlságosan a nagy elődökre és a nosztalgiára támaszkodik, miközben több-kevesebb sikerrel keresi a saját hangját és identitását.
Az ingadozó hangvétel ellenére viszont horrorként egész működőképesnek tűnik a produkció, melyben a feszültség és izgalom szinte végig tapintható, amire a fényképezés, a vágások és a zene is erősen rájátszik. A baj csak az, hogy néha felettébb könnyen ki tud zökkenteni bennünket egy-egy kevésbé átgondolt momentum ebből az állapotból, és akad néhány meglehetősen öncélú jelenet is, ami csak a nézők ijesztgetését szolgálja.
Úgy gondolom, arra nem igazán számíthatunk, hogy a Fargo és a Légió alkotója az Alien: Földért bármilyen komolyabb díjat besöpörjön, a kevésbé kritikus nézők és rajongók számára viszont még nyújthat kellemes kikapcsolódást a produkció. Noha a kép eddig eléggé vegyes, az első két rész után a mérleg nyelve inkább a pozitív irányba hajlik, szóval ebből még bármi is lehet.
Én személy szerint kíváncsi vagyok, végül hogyan illeszkedik majd e történet az Alien- univerzum világába. Lehet, hogy Hawley végül megadja a választ arra, hogyan jutunk el mai globális, ám erősen Földhöz kötött civilizációnktól az Alien 21. századi fiktív valóságáig, ahol az űrben senki sem hallja a sikolyunkat?
