Alien Breed 35th Anniversary Collection játékteszt

Márkó gyermekkorának egy meghatározó részét képezte az Amiga, és amikor megjelent a szerkesztőségi emailben az Alien Breed 35th Anniversary Collection kulcsa, kedvenc főnökünk egy kókuszkocka partit tartott, amire csak ő volt meghívva. A parti eldurvult, úgyhogy másnap jött is a levél, hogy megnyertem eme legendás játékcsomag tesztelését. Annyi kis bónusz, kiegészítő, nem releváns megjegyzést még tett hozzá Márkó-barát, hogy ha le merészelem húzni az értékelést, akkor kereshetek máshol állást.

Szóval az Alien Breed 35th Anniversary Collection 10/10-ről indul. Hat darab klasszikus Alien Breed játékot foglal magába ez a csomag, mely igazából egy újrakiadás, de nem remake vagy remaster, ami nagyszerű hír a retró rajongóknak. Olyan formában kapják ismét meg ezeket a címeket, mint amilyenek anno voltak (egy-két apró kivételt leszámítva).

Ez viszont azt jelenti, hogy a kegyetlenül sportszerűtlen nehézségi szint is ugyanúgy jelen van, legalábbis a 2D-s címekben, ez pedig nem biztos, hogy szimpatikussá teszi a játékokat a modern kori gyermekek számára. Még nekem is nehéz volt gyomorral és idegekkel bírni a strapát, pedig tudom, milyen az a NES- és SNES nehézség.

Azóta mondjuk nagyon megöregedtem (ne, tényleg?), a türelmem sem olyan, mint egykoron, a szabadidőmről nem is beszélve, ez pedig azt eredményezte, hogy fejrázva próbáltam megérteni, mégis miként sikerült az Alien Breed-nek egy sikeres franchise-zá kinőnie magát, mikor a legelső rész botrányosan, majdhogynem játszhatatlanul nehéz.

A tematikát tekintve az Alien Breed egyértelműen a Ridley Scott féle Alien filmekből merített ihletet (a jogsértés határán táncolva). A játékmenet olyan, amilyenre első ránézésre és hallásra számítunk: a játékos különféle űrbázisokon megy végig és robbant fel minden szörnyet, mely az útjába kerül. A pályákon elszórt pénz segítségével tud a számítógépes konzolokon keresztül új fegyvereket, kötszert, töltényt és egyéb kiegészítőket vásárolni, de általában a folyosók és a termek is tartalmaznak bőven felszedhető skulót és piros keresztes ládát.

A főhőst felső nézetből irányítjuk, és akár kilenc irányba is tud menni, illetve lőni. Ezt igazából kontrollerrel volna a legideálisabb elkövetni, de billentyűzettel sem borzalmas, bár kicsit esetlennek érződik. Azonban bele lehet szokni, és élieneket szitává lőni mindig szórakoztató; akkor mégis mi a baja a nyomorult búmernek? Git gud scrub. Valóban, elképzelhető, hogy csak idő és gyakorlás kérdése az egész, de sajnálatos módon nincs egy egész gyerekkorom arra, hogy kiismerjem, megszokjam és megszeressem a játékkal velejáró kegyetlen nehézségi szintet.

A legfőbb probléma abban jelentkezik, hogy az ellenfelek újraélednek, viszont a mi nyersanyagaink végesek. Az életünk előbb-utóbb elfogy, a töltényekről nem is beszélve. Viszont az űrlények végtelenek. Az első pálya egyszerű még, csak elindultam előre és tíz másodperc után megjelent a cél.

A második viszont már jóval nagyobb, és bizony alaposan fel kell mérni a terepet, és át kell gondolni, hogy melyik ajtót nyitjuk ki, mert könnyedén beragadhatunk, ha elfogynak az ajtónyitó kulcsaink. És mikor azt mondtam, hogy az élienek újraszületnek, akkor úgy értettem, hogy ha vissza merünk csak kettőt is lépni, mert túlságosan az arcunkba jött egy szörny, akkor hiába daráljuk le a magánszféránkat csúnyán megsértő lényt, míg mi oda voltunk, addig a helyét három másik vette át.

A megoldás a lassú előrehaladás, azonban ilyenkor mögöttünk is megjelenik egy-egy rondaság, hogy mégse legyen olyan "egyszerű" a dolgunk. Ez akkor igazán szórakoztató, amikor egy nagyobb térbe kerülünk, ahol minden oldalról lerohanhatnak a változó gyorsasággal ellátott alienek. Szerencsére, ha nekünk jönnek, akkor meghalnak, de nagyot sebeznek, sok kicsi sokra megy és említettem már, hogy megállás nélkül jönnek?

Viszont egy nagy előnye van nem csak az Alien Breed mostani verziójának, hanem az összes most megjelenő címnek, mely ebben a csomagban található. Ez pedig a mentés lehetősége, mintha emulátoron játszanánk. Ettől azért alaposan megugrik a játékélmény, hisz nem kell teljesen újrakezdenünk a játékot, ha az összes életünk elfogyna. Azonban kissé bug-osra sikerült eme implementáció, és az első két játék esetében az újratöltésnél gyakorta elfelejtette a rendszer, hogy az erősebb fegyvert már megvásároltam és a kezdő puskát hallucinálta a kezembe.

Az Alien Breed Special Edition 92 nem a folytatása az Alien Breednek, hanem a jobb verziója. Itt nem hat, hanem tizenkettő pálya várja a bátor katonákat, és az alapjáték mindegyik pályája át lett dolgozva. Az elsőt például tele nyomták pénzzel és zsákmánnyal, és bár a konzoloknál megvásárolható fejlesztések a gyakrabban elszórt pénzcsomókból kifolyólag drágultak, legalább meg tudtam venni az eggyel jobb fegyvert, mielőtt túlságosan is elszabadult volna a káosz.

Ez pedig sokkal szórakoztatóbbá változtatta az egyébként továbbra is röhejesen frusztráló játékmenetet. Egészen a második főellenségig kibírtam idegekkel, és csak azért hagytam abba, mert véletlenül újratöltés helyett felülírtam a fő "Save State"-emet egy olyannal, ahol épp "Game Over"-t kapok. Akkor körülbelül két napig nem játszottam... mert vártam az új monitoromat.

Az Alien Breed II: The Horror Continues kevert érzésekkel töltött el engem, ugyanis szebb és tartalmasabb az elődeinél. A főszereplő jobban bírja a sebzést, még több "loot" van elszórva a pályákon az űrlények pedig variáltabbak és érdekesebbek. Azonban jóval gyorsabbak is, ráadásul most már ők is tudnak lőni.

Ugyan mi le tudjuk puffantani az ő lövedékeiket, viszont a játék emiatt nagyjából úgy festett, hogy egyfolytában nyomva tartottam a lövés gombját és próbáltam nem elveszni a labirintusos pályákon. Túl sok volt számomra egyszerre figyelni a nekem szaladó ellenfelekre, a lövedékeik elől is kitérni, plusz nem eltévedni.

Első pillantásra a következő rész, az Alien Breed: Tower Assault visszalépésnek tűnt számomra a kettes epizódhoz képest, de csak azért, mert az első pályát egy nagyon nem hozzáértő személy tervezte. Az egy dolog, hogy a föld a lábunk alatt egyenetlen, ezért csúszkál és lassul a főhős olykor-olykor, de ezt a manőverezhetőségi zsákutcát azzal tették "szebbé", hogy azonnal ölő helikopter-drónokkal nyomták tele a pályát. Fél óráig szaladgáltam körbe-körbe, mire sikerült megtalálni a második szintre vezető átjárót.

Utána viszont ismét jött a klasszikus Alien Breed játékmenet immáron szebb és véresebb grafikai elemekkel. Milyen szerencse, hogy a világháló tele van végigjátszásokkal és nektek nem kell azt a bénázást lenyomni az első pályán, amit én csökönyösségből tettem. Hát nem foghat ki rajtam egy nyomorult videojáték, nemde? Mondjuk az azt megelőző Full Motion Video sem segített; én nem hittem volna, hogy az elmémet egy video ennyire ki tudja készíteni, de az FMV korszak bölcsőjében készült produktumok mindig meg tudnak lepni.

Ezek után jönnek a 3D-s játékok, melyek anno megosztották a rajongótábort, mint ahogyan az általában lenni szokott, amikor egy sikeres franchise egy teljesen új típusú alkotással folytatja a szériát. Ettől függetlenül az Alien Breed 3D-t nem okvetlenül nevezték akkoriban az egyik legjobb Doom klónnak.

Az egérrel kiegészített irányítás egész elfogadható, bár kicsit lassúka, és a fegyverek egy-két kivétellel nagyszerűek. Meglepő hatékonysággal tudták a készítők visszaadni azt a feszültséglevezető játékmenetet, mely a Doom-ot is olyan nagyszerűvé tette, hisz mindenki tudja, mutáns szörnyeket mindig szórakoztató darabokra lőni. Főleg, ha azok nem teremnek újra. Elég sok olvasnivalót is kapunk, mint két pálya közötti átvezető.

Persze nincs túlbonyolítva az így összeálló mese, de egy 90-es évek hőskorában készült lövöldénél nincs is erre szükség. Én már annak örültem, hogy legalább zavartalanul el tudtam olvasni a "wall-of-text"-et, az Alien Breed első részeivel ellentétben, ahol nagyjából a szöveg felét lehet elolvasni, mire az eltűnik és elindul a pálya. Az egyetlen dolog, ami nekem nagyon nem tetszett ebben a játékban az prezentáció; a grafika túlságosan pixeles mivolta és a zene hiánya.

Megértem, nem lehetett könnyű egy 3D-s motort a saját kacsónkkal megírni 1995-ben, de sajnálatos módon olyan pixeles az egész, hogy gyakorta nem vettem észre az ellenfeleket, csak miután már rám lőttek.

Szerencsére az Alien Breed 3D2: Killing Grounds orvosolja a grafikai gyengeségeket, és az előző mókában sokszor tapasztalható FPS bezuhanásokat, és egy letisztultabb, jobb élménnyel látja el a rajongókat. Mondhatni méltó lezárása a szériának a Killing Grounds, annak ellenére, hogy valaki úgy gondolta, minden második kinyíló ajtó mögé berakni egy ellenfelet az egy jó ötlet; nincs is jobb dolog a sebzésnél, ami elől nincs esélyed kitérni.

A hat alkotás egy "launcher" mögé van bepasszintva, melyet, ha elindítunk, akkor egy fantasztikus, metálos, Alien-es zeneszám csendül fel, és tart velünk, ameddig ki nem választunk egy játékot. Ha elfogadtok egy jótanácsot, akkor a 3D-seket toljátok végig elsőként; azoknál sokkal nagyobb a szórakozás faktor, és a frusztráció minimális. A 2D-sek közül a Special Edition-nel érdemes kezdeni, utána a második részt, vagy a Tower Assault-ot ajánlom, és csak a legutoljára próbálkozzatok az első epizóddal.

Azonban minden felkészülés ellenére az irritációtól senki sem lesz megkímélve, főleg a korábbi játékok esetén. Ezeket a programokat azokban az időkben készítették, amikor egy videojáték dolga a játékos napokig tartó lekötése volt. Nem voltak feltétlenül hosszú megpróbáltatások (hisz, mint mondám, a legelső rész csupán hat pályából áll), de a nehézséggel kényszerítették ki a 100+ játékidőt. Ebből kifolyólag próbáljátok meg átérezni Márkó fájdalmát, aki ezeket a csodacímeket CRT monitoron, egy sötét szobában, mindenféle segítség és mentési pontok nélkül vitte végig.

Az Alien Breed 35th Anniversary Collection egyértelműen a nosztalgiát akarja meglovagolni, és sikerül is neki. A mentési lehetőség némileg megkönnyíti az ember életét, de azért óvatosan bánjunk ezzel, mert ha egy zsákutcában tolunk egy "save"-et, akkor sok esetben az egész játékot kezdhetjük elölről. Mi vének ismerjük ezt a semmivel sem összehasonlítható érzést. És most már a fiatalabbak is átérezhetik.

Az emlékek pedig szépen visszavisznek minket egy olyan érába, amikor nem volt internet, nem voltak okostelefonok és még a tévé sem volt lapos. Csak te voltál, az Amiga magazin és a vonalas telefon, amit azonnal felkaptál és hívtad a barátaidat, hogy elmeséld, hogyan sikerült neked és egyedül neked legyőzni az Alien királynőt. Aztán jött anyád, és megvert, mert miért nyomod fel a telefonszámlát a hülye barátaiddal? Szép idők.

TesztplatformPC

7/10

ÉrtékelésJó

Ami betalált

• Hat klasszikus játék az egyben
• Mentési lehetőség
• Kiegészítő érdekeségek, mint látványtervek és interjúk

Ami fájt

• A prezentáció nem biztos, hogy bejön mindenkinek
• Irreálisan magas nehézségi szint