Azokban az időkben, amikor még a boxert a nadrág felett hordó Superman, az igazságért harcoló Wonder Woman, és a pofátlanul gazdag Vasember történetei köszöntek vissza a képregényfüzetekből, Alan Moore elképesztően nagyot vállalt - fogta az egész szuperhősmítoszt, és lerántotta őket a realitás talajára, ezzel megalkotva egy olyan mesterművet, melyet a mai napig viszonyítási pontként emlegetünk - bemutatjuk a Watchment.
A nyolcvanas években járunk, a "szuperhősök" hosszú évtizedek óta a köztudatban élnek. No persze nem szupererőkkel rendelkező entitásokra kell gondolni, hanem olyan egyszerű állampolgárokra, mint Te vagy én, akik úgy döntöttek, hogy maszkot és jelmezt húzva veszik fel a harcot a gonosztevők ellen.
A nyolcvanas évekre két generációja is volt ezeknek a figuráknak, viszont eddigre már többen is kiöregedtek, feladták magukat, egyesek folytatták az igazságosztást, de lényegében már nem élvezik a kormány támogatását. A problémák akkor kezdődnek, amikor felmerül, hogy valaki vadászik a hősökre, innentől pedig több szálon indul meg a történet - vajon ki állhat az egész mögött? Mi történt az elmúlt évtizedekben? Hogyan jutottak el idáig a szereplők?
Nem kertelek, kerek-perec kimondom: a Watchmen az egyik legkomplexebb, legrétegeltebb szuperhőstörténet, ami valaha megjelent. Nem is vitás, hogy többszöri olvasás szükségeltetik ahhoz, hogy minden egyes motívumot, réteget megértsünk, ennek ellenére ez nem azt jelenti, hogy a Watchmen egy öncélű művészkedésekkel teli blöff lenne. A történetnek van eleje, van vége, a két pont között történő események pedig bárki számára érthetőek, viszont az a néhány elejtett mondat, képkocka és szövegrészlet, amivel fel van töltve a könyv, jócskán megnöveli az újraolvasási értékét.
Több aspektusa miatt is zseniálisnak titulálható a Watchmen. Egyrészt Alan Moore olyan hangulatot álmodott meg ennek a történetnek a felvázolásához, ami egész egyszerűen páratlan. Már a legelső oldaltól kezdve átjárja a levegőt valami titokzatos, megfoghatatlan epikus érzet, végig meglapul a baljós hangulat minden egyes lapon, és minden egyes lapozással ez egyre inkább csak fokozódik, míg nem rájövünk - az epikus, mindent elsöprő finálé elkerülhetetlen.
A Watchmen másik zsenije: a felejthetetlen karakterek. Egészen konkrétan három olyan van közöttük, akik toronymagasan kiemelkednek: Rorschach, a Komédiás és Dr. Manhattan.
Rorschach az a fajta pesszimista, akit ha megkérdeznének erről, akkor tagadná, és azt vallaná, hogy ő maga realista. Szépen lassan tudunk meg róla egyre többet és többet, felvázolják az olvasó számára a gyerekkorát. Minden második mondata hátborzongató súllyal bír, kicsit olyan, mintha egy noir-regényből szabadult volna. Kétségtelen, hogy az egyik legjobb figura a könyvben, ha nem a legjobb, a börtönös szekvenciája pedig egyértelműen a képregény egyik legjobb része.
A Watchmen az egyik legkomplexebb, legrétegeltebb szuperhőstörténet
Továbbá itt van nekünk Dr. Manhattan, a kakukktojás, hiszen ő az egyetlen, aki valódi szupererőkkel rendelkezik. Egy szerencsétlen baleset következtében lényegében istenné válik, hiszen természetfeletti képességekre tesz szert - az ő figuráján keresztül megannyi filozófiai kérdést tesz fel számunka Alan Moore. Hozzá csak annyit fűznénk mindenféle spoiler nélkül, hogy a Marson történő monológja és flashbackje az egyik legámulatbaejtőbb jelenetsor, amit valaha papírra vetettek.
Végezetül a már említett Komédiás, avagy Edward Blake. Miután a Keene-törvény által betiltották a jelmezes igazságosztók tevékenységét, a Komédiás és Dr. Manhattan a kormány égisze alatt tevékenykedett tovább, a történet pedig számtalanszor tekint ki a Komédiás élettörténetére, akit főképp más karakterek szemén keresztül látunk, ezáltal megismerjük, kihez hogyan viszonyult, milyen élményei vannak vele. Talán az első olvasás után az ember úgy gondolja, hogy Edward Blake-nél aljasabb ember nincs a világon, azonban ha kicsit utánagondolunk, akkor azonnal rájövünk, hogy a Komédiás rendelkezik az egyik legösszetettebb személyiséggel.
A rengeteg jó karakter és a remek hangulat mellett a rajzok is pompásan festenek. Konkrétan minden egyes képkocka teljes precizitással van kivitelezve, egyik ábrát bámulva sem fog azon járni az eszünk, hogy vajon mit is nézünk éppen.
Hogy ajánljuk-e a Watchment? Nem. Egyenesen kötelező olvasmányként tartjuk számon. Elképesztően hosszú történetről van szó, így a képregényért kifizetett árért cserébe komoly tartalmat is kapunk, a könyv elolvasása után pedig azt fogjuk érezni, hogy emberileg többek lettünk.
Tanultunk valamit az alapvető emberi értékekről. A Watchmen nem egy tipikus szuperhősös képregény, hanem az a fajta dráma, amely egyaránt van feltöltve politikai elemekkel, néha kacagni is tudunk rajta, avagy mindent összevetve, egy igazi mestermű.
Az Alan Moore, Dave Gibbons: A teljes Watchmen keménytáblás képregényt Magyarországon a Fumax forgalmazza.
Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmem!
