A változatosság kedvéért ezúttal egy animációs film kritikáját hoztuk el kedves olvasóinknak, hogy a sok velős téma után végre egy kis könnyed cukiskodásról is szó essen. Bár az állatokról szóló Agyugrász ez utóbbi téren kétségtelenül el van eresztve, ezzel együtt még ez a produkció sem mellőzi a komolyabb témákat, nevezetesen az emberek és az állatok békés egymás mellett élését, illetve a rohamosan fogyatkozó természeti környezetünk védelmét a fenntarthatóság megvalósítása érdekében.
Eme alkotásával a még a 1980-as években alapított, azóta a Disney által felvásárolt Pixar Animation Studios egy kisebbfajta jubileumhoz érkezett, lévén az Agyugrász a harmincadik egészestés animációs filmjük. A Pixar mindeddig többek közt 23 Oscar, 10 Golden Globe, valamint 11 Grammy-díjat gyűjtött be az évtizedek során, számtalan egyéb díj és elismerés bezsebelése mellett.
Noha a stúdió nevének hallatán elsősorban olyan közönségkedvenc darabok juthatnak eszünkbe, mint a Toy Story, a Némó nyomában, a Hihetetlen család, a WALL-E vagy az Agymanók, az utóbbi időben bizony több melléfogásuk is akadt, mint például a Dínó Tesó, az Előre, a Lightyear vagy az Elio. Amióta a Pixar a Disney kötelékébe tartozik, egyre gyakrabban illetik őket is a felnőtt és "woke" témák erőltetésének kritikájával, valamint az eredetiség hiányának és a kockázatkerülésnek a vádjával.
Az Agyugrászt a jelek szerint éppen arra szánta a stúdió, hogy némiképp cáfolja a kritikákat, és megmutassa, hogy még mindig képes eredeti és kreatív ötletekkel, illetve produkciókkal előrukkolni. S mivel kritikánk tárgya sci-fi, kaland és vígjáték egyben, talán azt is joggal remélhettünk vele kapcsolatban, hogy egy jó kis családi mozit kapunk.
Az ifjú Mabel Tanaka élete az egyetemen is mindig a környezet védelme körül forog
A történet főhőse az energikus és élettel teli Mabel Tanaka, aki kislány korától fogva imádja az állatokat és a természetet, és mindent elkövet azok védelme érdekében. Emiatt gyakran kerül összetűzésbe a város polgármesterével, Jerry Generazzo-val, akit elsősorban a saját népszerűsége mozgat, és ennek kapcsán a környezet védelme nem tartozik a legfontosabb szempontjai közé.
Mabel mentora szeretett nagymamája, akivel gyakran együtt pihennek a város melletti tisztáson, mely sok állatnak szolgál otthonául. A polgármester azonban egy nap elhatározza, hogy a városba vezető autóutat építtet az ottani erdőn keresztül, amit az időközben egyetemistává lett Mabel már csak néhai mamája miatt sem hagyhat annyiban.
Az autópálya építésének megakadályozásához a lánynak arra lenne szüksége, hogy az állatok visszatérjenek a tisztásra, ami csak a környezetet újra élhetővé tévő hódok segítségével volna lehetséges. Amikor Mabel semmilyen módon sem képes rávenni őket a visszatérésre, olyan szélsőséges és kérdőjelekkel teli megoldással próbálkozik, ami a környék összes lakójának életére komoly hatást gyakorol...
A hódok királya nem is olyan rossz fej
Amennyiben magát a történetet nézzük, akkor az alapötlettel kapcsolatban most sem feltétlenül az eredetiség az, ami eszünkbe juthat - annak lényege ugyanis, hogy az egyetem tudósai egy ember tudatát egy robothódba továbbítják, aki ebben a formában képes kommunikálni az állatokkal. A koncepció kétségtelenül hasonlít az Avataréhoz, ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a dolog némiképp azért máshogy működik, még akkor is, ha a célja ugyanúgy a kapcsolatteremtés.
Ezúttal azonban legalább annyira a különböző kultúrák, illetve fajok közötti különbségek és meg nem értés áthidalásáról van szó, mint arról, hogy az egyik faj a másik fölébe kerekedjen. Ennek megfelelően a megközelítés és a hangvétel is jóval idealisztikusabb, amit még inkább kihangsúlyoz a tény, hogy az eseményeket szinte végig egy fiatal természetvédő szemein keresztül nézve követjük figyelemmel.
Ezzel szembeállítva azért természetesen újfent megkapjuk az aktuális globális politikai trendek kritikáját, miszerint a civilizációs, növekedési és politikai szempontok rendszerint fontosabbak a környezetvédelemnél. A politikusok képmutatása szintén terítékre kerül, mindazonáltal általában véve a politika kritikája reményteli, bár eléggé naiv felhanggal bír.
A narratíva szerint ha megvan a szükséges empátia és szolidaritás, minden lehetséges, az emberek és az állatok valóban békében élhetnek egymással. A Pixar animátorai most sem spóroltak a melóval, úgyhogy van itt mindenféle fajú állat, akiknek össze kell fogniuk a közös cél érdekében, melyek kicsit talán a sokszínű és széthúzásra hajlamos emberiséget is szimbolizálják.
Új testében Mabel olyan hatékonyan képes kommunikálni mindenféle állattal, mint Dr. Dolittle
Nekem személy szerint az volt a legnagyobb gondom a produkcióval, hogy a cselekmény egy idő után meglehetősen szürreálissá válik, és picit még a horrorral is kacérkodik. Nem tudom, hogy az alkotók a természet potenciális bosszújára akartak utalni, vagy egyszerűen csak egy merészet akartak húzni a történetben, de akárhogy is nézzük, ekkor az életszerűség távolról sincs a tetőpontján.
A gyerekek persze sokkal kevésbé fognak fennakadni ezen, mint az idősebbek - számukra alighanem jóval fontosabb, hogy az állatok többsége tényleg aranyos, és hogy általában igen sok humor és cukiság jellemzi a filmet. Ami miatt pedig egy vérbeli családi moziról beszélhetünk, az nem más, mint hogy nagyon pozitív és példaértékű értékrendet prezentál, főleg ami a családot és általában a segítőkészséget illeti.
Ráadásul közben nagyon is képes érzelmeket ébreszteni bennünk, illetve együttérzést nem csak az állatok, de még az emberek iránt is, ami igen ritka a hasonló történeteknél. S bár a Pixarnál a jelek szerint a tanulság oltárán újfent feláldozták a realitást, az Agyugrász kétségtelenül a merészebb és szórakoztatóbb alkotásaik közé tartozik.
