A vadon szíve filmkritika

A történet szerint James Belmont (Pitt) egy háborús veterán, aki hosszú éveket szolgált a különleges erőknél, mielőtt leszerelt volna. Immár azonban békés nyugdíjas életét élvezi hűséges és egyetlen társával, Odinnal, aki kommandós kutyaként szolgált mellette, és több súlyos sérülést is szenvedett a bevetések során, hogy a mélyre ható lelki sebekről már ne is beszéljünk.

A páros egyik kedvenc időtöltése, hogy együtt járják Alaszka vadregényes tájait, ahová James kisrepülőgépe - ami valójában egy hidroplán - segítségével igencsak gyorsan és könnyen eljuthatnak. Nyugalmukat legfeljebb csak egy-egy kósza ember vagy állat feltűnése zavarja meg időnként, de ők tökéletesen jól elvannak egymás, illetve a halak és a gyönyörű táj társaságában.

Aktuális útjuk során azonban a hazafelé tartó úton utoléri őket a balszerencse, s bár mindketten túlélik a gép lezuhanását, a legközelebbi településtől majdnem száz kilométerre találják magukat a kietlen vadonban. Ha haza akarnak jutni, ahhoz nem csak egyszerűen sokat kell gyalogolniuk, de a könyörtelen terep nehézségeivel, a fogcsikorgató hideggel, valamint a rájuk leselkedő vadállatokkal is meg kell küzdeniük...

A vadon szíve középpontjában tehát az ember és az állat mély barátsága áll, amit alighanem az tud a leginkább értékelni, akinek már volt kutyája, macskája vagy más háziállata, és aki minden bizonnyal képes lesz azonosulni az emberi főszereplővel is. A veterán katonák számára pedig még ennél is különösebb jelentőséggel bírhat a történet, melyben lényegében mind az ember, mind a kutya harci traumákkal küzd, amelyektől még évekkel az események után sem tudnak megszabadulni.

Habár én magam sohasem lennék képes harcba küldeni valakit, akit szeretek, ennek ellenére én is teljes mértékben át tudtam érezni James helyzetét és Odinhoz oly mértékben való kötődését, ami már-már vetekszik az emberek közötti családi kötelékkel.

Alighanem az általában minimális érzelmet mutató karaktereket alakító Brad Pitt dolgát is megkönnyítette a négylábú kollégával való közös munka, legalábbis ami a színészi játékának meggyőző erejét illeti. Bár láthattunk már példát az ellenkezőjére, szerencsére a prominens szerepben feltűnő kutya szinte végig igazi (illetve a forgatás során négy, egymástól jóformán megkülönböztethetetlen állat játszotta), és így a főszereplővel való kapcsolata is működőképes, ami a produkció lelkét képezi.

A két főszereplő közötti köteléken, a hűségen és önzetlenségen kívül a film egyúttal a természet erejéről és vad szépségéről is szól, ami alapvetően ugyanolyan ellentmondásos tud lenni, mint az emberi társadalom. A traumatizált és az emberekből igencsak kiábrándult James mindazonáltal már csak az előbbi környezetben és hűséges barátja társaságában érzi igazán jól magát, és tudja, hogy balszerencsés fordulatot vett kalandjuk során is csak rá számíthat.

Márpedig az alaszkai vadonon át vezető útjuk alatt számos különböző megpróbáltatás vár rájuk - jóformán minden, amit csak hozzájuk tud vágni az anyatermészet. Ebből kifolyólag a filmben akad néhány igencsak erőszakos, naturalisztikus és véres jelenet, amit nem feltétlenül könnyű végignézni. Bár tény, hogy ezek kihangsúlyozzák az ember és az állat közötti feltétel nélküli bizalmat, szeretetet és önfeláldozást, azért néha már eléggé irreálisnak tűnhet, hogy milyen helyzeteket és sérüléseket él túl a hősies kutyuli.

A produkció hihetőségét szintén nem növeli, hogy a CGI állatok még mindig nem teljesen meggyőzőek - azzal együtt, hogy a sötétebb jeleneteknél majdhogynem észre se lehet venni, hogy nem hús-vér lényeket látunk. A narratíva szenvedős és melankolikus jellegének az sem tesz különösebben jót, hogy időnként eléggé leül a cselekmény.

Összességében viszont azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon szép és megható történet, csak végig bírni kell gyomorral és idegekkel. Ugyanakkor éppen ezért eléggé nehéz pontosan meghatározni, hogy kinek ajánlható leginkább az A vadon szíve megtekintése.

Egyrészt az átélés miatt azoknak tudnám ajánlani a filmet, akik képesek családtagként gondolni egy állatra, mivel náluk nagyon betalálhat a narratíva. Másrészt viszont azoknak viszont nem tudnám nyugodt szívvel ajánlani, akik nem bírják végignézni az állatok vagy éppen az emberek szenvedését, mivel az több alkalommal is igen megterhelő tud lenni a lélek számára.

Ezzel együtt azonban néhány felettébb lélekemelő pillanattal kárpótol bennünket a produkció, ami miatt szerintem érdemes lehet adni neki egy esélyt. Habár a körítés és az elbeszélés módja nem mindig tökéletes, az ember és hűséges társa közötti szoros kapcsolat bemutatása közel áll ahhoz, miáltal maga a film is működőképes.

VerdiktJó

7/10