A menekülő ember egy újabb remake, amin már természetesen meg sem lepődünk igazán. Ráadásul megintcsak egy Stephen King adaptációról van szó, ami ezúttal egy disztópikus közeljövőbe kalauzol el bennünket. Ám mint ahogy az időről időre lenni szokott, Edgar Wright író-rendező nem az 1987-es film újrafeldolgozását, hanem az annak is alapjául szolgált regény újféle megközelítésben való adaptációját célozta meg, ami szerinte sokkal több hűséggel bír az eredeti mű iránt.
Bár nem minden tekintetben, a remake mégis valóban sokban különbözik az Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett változattól. Míg az a film egy klasszikus 80-as évekbeli, a kigyúrt, általában kőkemény figurákat alakító sztárra fazonírozott akciómozi volt, a korra jellemző, eltúlzott stílusjegyekkel és jellegzetes elektronikus zenével, addig a 2025-ös verzió esetében inkább egy sötét humorú szatíráról beszélhetünk.
Amennyiben végignézünk a Wright által írt és rendezett filmek (nem teljességre törekvő) listáján - Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Scott Pilgrim a világ ellen, Világvége, Nyomd, bébi, nyomd, Utolsó éjszaka a Sohóban -, akkor ezen valószínűleg nem is csodálkozunk különösebben. S mivel a rendező összességében sokkal inkább a mondanivalóra koncentrált, mint a hangulatra vagy magára az akcióra, így nekünk is ennek fényében tanácsos viszonyulnunk a produkcióhoz.
Schwarzenegger helyett pedig ez alkalommal egy kevésbé prominens, ám egyre inkább feltörekvő sztárt, Glen Powellt kapjuk a főszerepben, aki a maga módján szintén eléggé karizmatikus színész, és a karaktere jobban is passzol egy reális társadalomkritikához, mint Arnoldé. De vajon mennyire lett realisztikus a végeredmény, és közben remélhetőleg még szórakoztató is, melyek kellő egyensúlyát nem is olyan könnyű feladat megtalálni?
Ben Richards (Glen Powell) és a többi játékosjelölt még nem tudja, mibe keveredett
A közeli jövő Amerikájában járunk, ahol még a mainál is szembetűnőbbek az emberek közötti társadalmi különbségek. A média által dominált világban az embereket egymás ellen hergelő valóságshow-k tömkelegével bombázzák, azok rendszerint alacsony osztálybeli résztvevőit valami olyasmi módon büntetve ezáltal, mintha csak egy afféle posztmodern "éhezők viadalán" kellene szerepelniük.
Ez különösen igaz a legnépszerűbb és egyben legvéresebb műsorra, A menekülő emberre, amelyben nem csupán profi Vadászok üldözik a "játékosokat", hanem majdhogynem minden állampolgár, lévén a nyomra vezetőknek komoly jutalom jár. Habár Ben Richards (Glen Powell) egyáltalán nem szeretne benevezni, mivel elvesztette az állását, a kislánya pedig beteg lett, végül beadja a derekát az igen jó rábeszélő képességgel bíró producernek, Dan Killiannek (Josh Brolin).
Amennyiben Bennek nem sikerül harminc napig elrejtőznie üldözői elől, a játék szabályai szerint halál vár rá. Mint azonban időközben kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy a szabályok folyamatosan változnak, arra is rájön, hogy igazából egyetlen dolog számít csupán: a nézettség...
Dan Killian producer (Josh Brolin) lát fantáziát az elszánt fickóban
Ahogy az talán már a fentiek alapján is sejthető, a Wright-féle remake már korántsem annyira akció-orientált, mint az eredeti film, és sokkal inkább a média mindent eltorzító hatását helyezi a középpontba. S mint ilyen, nyilvánvaló párhuzamként és görbe tükörként szolgál napjaink társadalma számára, melyben a kommunikációt birtokló szervezetek befolyása és az emberek állandó manipulációja révén sokszor már szinte esélyünk sincs megkülönböztetni a valóságot a valótlantól.
A protagonista Ben Richards is éppen ettől szenved a történet szerint, mivel folyamatosan hazugságokat állítanak róla, sőt a fejlett technika trükkjeivel élve azokat még a saját szájába is adják szemrebbenés nélkül. A férfit, aki igen kevés ember segítségére számíthat, csak a családja jóléte és egy jobb élet reménye vezérli, és egyáltalán nem akar hőssé válni.
Amikor azonban átlátja, hogy miről szól az egész játék, és egyre kevesebb lesz a vesztenivalója, végül teljes mellszélességgel szembeszáll a Hálózattal, minek következtében a népszerűsége is ugrásszerűen megnő. A karakternek a körülményekkel és önmagával való küzdelme egész jó átjön Powell játékának köszönhetően, akinek alapvetően jól áll a szerep, és többé-kevésbé hitelesen is tudja hozni a kemény és elszánt, mindazonáltal sebezhető és szimpatikus figurát.
Amíg megéri neki, Bobby T. (Colman Domingo) lelkes házigazdaként szolgál
Bár odáig nem megy el a narratíva, hogy nyíltan az aktuális társadalmi rendszer kritikája legyen, Wright verziójában is abszolút jelen van a pénz és a nagyvállalatok hatalma, illetve az igencsak elszabadult osztálykülönbségek. Ugyanakkor a valóságshow-k elfajulása, miközben nyilván az ingerküszöb kitolódásának is nagyban köszönhető, nem feltétlenül lett sokkal hitelesebben bemutatva, mint az 1987-es változatban.
A mondanivaló tehát helyenként ugyan elgondolkodtató, összességében eléggé le lett tompítva, így nem igazán bír átütő erővel. Ráadásul a narratíva kissé túlbonyolított és nem elég összeszedett, továbbá a hangvétel is meglehetősen csapongó.
A hihetőség kérdése, illetve az azzal kapcsolatos kétségek lényegében végig ugyanúgy fennállnak, mint az eredeti adaptáció esetében, ami szintén alaposan elrugaszkodott a realizmustól. S bár az olyannyira trendi nosztalgia időnként itt is előkerül, szerencsére nem vitték túlzásba, hogy még ezzel is rontsanak a helyzeten.
A különc Elton (Michael Cera) lázadó szelleme kapóra jön hősünk meneküléséhez
Tény, hogy Wright alkotása azért láthatóan jobban igyekszik aktuális társadalomkritikával szolgálni, ami az eredeti változatnál inkább háttérbe szorult. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az író Stephen Kingnek, aki utálta az első adaptációt, állítólag sokkal jobban bejött az új változat.
Összességében azonban azt kell mondjam, nincs nagy különbség az eredeti film és a remake minősége között, lévén az utóbbi túlságosan vontatott és nehézkes ahhoz, hogy igazán berántsa az embert.
Így hiába van egy elég fura, gunyoros és sötét, meglehetősen explicit, Edgar Wrightra amúgy jellemző humora, ami helyenként egészen szórakoztató tud lenni, ez önmagában nem elég az üdvösséghez - főleg úgy, hogy a produkció akciófilmnek sem eléggé ütős ahhoz, hogy végig lekösse a nézőt.
