A kaptár (Resident Evil) filmkritika

Cregger eredetileg komikusként kezdte, azután fordult a horrorfilmek felé. Komikusi vénáját azonban továbbra sem tudta - és a jelek szerint nem is nagyon akarta - levetkőzni, ami eddigi alkotásait meglehetősen egyedivé és szórakoztatóvá tette. Az író-rendezőnek szintén szokása, hogy nem szuperemberek és gyilkológépek, hanem az egyszerű kisemberek szemén keresztül tárja elénk a cselekményt, ezáltal közelebb hozva azt a nézőkhöz.

Cregger azonban ahhoz is ragaszkodott, hogy ne a játékokban megismert Leon történetét kelljen adaptálnia - lévén a játékok azt már teljes egészében elmesélték -, hanem hogy egy teljesen eredeti koncepcióval rukkolhasson elő. Az eredetiséget tekintve azt is megígérte, hogy adaptációja nem fog túlságosan hasonlítani eddigi sikereire, a Barbárra és a Fegyverekre.

Ráadásul azt is bevallotta, hogy ő maga is kvázi a Resident Evil játékokon nőtt föl, és hogy minden vágya volt, hogy egyszer egy szerelmes levélként szolgáló mozit készíthessen a szériához. Az előjelek tehát igencsak biztatóak voltak, de vajon milyen lett maga a végeredmény?

A kaptár kéretlen hőse Bryan, egy orvosi futár (Austin Abrams), aki már igencsak menne hazafelé, amikor újabb megbízást kap: egy titokzatos táskát kell elvinnie nagyon gyorsan egy kórházba Raccoon City-ben. Ha a sötét és hideg téli este, illetve a havazástól csúszós út önmagában nem lenne elég félelmetes, a srác váratlanul elgázol egy nőt a semmi közepén, és fogalma sincs, mihez kezdjen.

Végül összeszedi minden bátorságát, és betámogatja az életben maradt, ám felettébb furcsán viselkedő sérültet a kocsijába, hogy elvigye őt is a kórházba. Bryannek azonban hamar rá kell jönnie, hogy a nő állapota korántsem annyira egyszerű, hogy a sürgősségin azt kezelni tudnák...

Amikor viszont nem igazán hősies alkatú emberünk menekülőre fogná a dolgot, mindig közbejön valami, ami miatt nem képes csapot-papot hátrahagyva menteni a bőrét. Hamarosan rájön, hogy az általa szállított táska tartalma még a saját életénél is fontosabb, ezért hiába üldözik lépten-nyomon mindenféle szörnyűséges dolgok, muszáj lesz eljuttatnia azt valahogyan a címzettnek.

Cregger újfent bebizonyítja, hogy amikor egy hozzánk hasonló átlagember szemszögéből éljük át az eseményeket, az fokozottan félelmetes és hatásos tud lenni. Noha Bryan nem éppen depresszív alkat, azért egy idő után őt is megviseli és kétségek közt tartja, ahogyan újra meg újra kénytelen megbirkózni az emberek közönyével, akik jóformán észre sem veszik, csak ha éppen szükségük van rá. Ráadásul a srác barátnője is terhes és tanácstalan, és tőle várja a támogatást, amit a szakadozó telefonvonalon keresztül, egyedül küzdve az elemekkel és a rejtélyes rémségekkel még kevésbé egyszerű feladat.

Annak ellenére, hogy Austin Abrams nem tartozik az ismertebb színészek közé, egészen hiteles és jó komikus alkat. Ezáltal alapvetően képes eladni nekünk a karaktert, sőt lényegében egyedül viszi végig a hátán az egész filmet, ami azért nem kis teljesítmény. Bryan karakterével pedig nem csak egy olyan szereplőt kapunk, akivel együtt izgulhatjuk végig az eseményeket, de valamelyest még egy sajátos felnövéstörténetnek is a tanúi lehetünk, melyen hősünk gyakorlatilag kénytelen keresztülmenni az őt ért rendkívüli élmények hatására.

Az élmények márpedig elég rendkívüliek, mivel a produkció nem szűkölködik morbid szörnyekben és halálnemekben, sem a Creggerre jellemző fantáziadús és gyomorforgató jelenetekben. Az ezzel párosuló dinamikus fényképezés, melyhez néha FPS vagy ahhoz hasonló nézőpont alkalmazása is társul, igencsak hatásos tud lenni, amikor arról van szó, hogy a rendező a frászt hozza a nézőire.

Mindezek ellenére a filmet távolról sem lehet vagy kell mindig komolyan venni, sőt - Cregger alkotása lényegében olyan benyomást kelt, mintha a Resident Evil és a Tévedések vígjátékának találkozásával szembesülnénk. Habár az a fajta "túlélőhumor", ami alapvetően a helyzet abszurditására és képtelenségére épít, általában elég jól működik, kicsit azért már túlságosan is sok a szerencsés vagy épp szerencsétlen véletlen.

Tény, hogy Creggernek igen nagy tehetsége van a horror szörnyűségei és a komédia közötti egyensúly megtalálásához - a gond csak annyi, hogy ez ebben az esetben a játékidő előrehaladtával egyre kevésbé sikerül neki, és mind többször áldozza fel a realizmust és a feszültséget a humor oltárán. Persze lehet, hogy ezt sokan nem bánják, de úgy gondolom, ez valamennyire óhatatlanul együtt jár a veszély kihangsúlyozása helyett annak elbagatellizálásával.

A rendező állítólag egy tesztvetítés után a poénok nagy részét kivágatta A kaptárból, mivel a közönség túlságosan viccesnek találta a produkciót. Nem tudom, ez mennyire igaz, de még így is éppen elég humorbomba maradt a kész filmben, ami nem biztos, hogy mindig a legjobb pillanatban vagy módon robban.

Habár maga a történet egy mellékszálnak elmegy, amennyiben a franchise-ra jellemző néhány utalástól eltekintünk, Cregger alkotása akár bármely más, tetszőleges zombifilm is lehetne, amelyik nem a Resident Evil világában játszódik. Ugyanakkor az is biztos, hogy az új A kaptár eredeti és frissnek ható megközelítést hoz a mozis adaptációk terén, még ha az nem is látszik egyértelműen, mennyire alkalmas egy újabb széria megalapozására.

Mindent egybevetve egy sokáig nagyon jól működő produkcióval van dolgunk, ami elég szórakoztatónak bizonyul ahhoz, hogy kárpótolni tudjon a gyengébb pillanatokért. Elsősorban a horror-vígjátékok rajongóinak ajánlott a megtekintése, de valószínűleg a franchise hívei sem fognak nagyot csalódni benne.

VerdiktJó

7/10