Imádom az ilyen projekteket, mert a 4PGP tipikusan az a játék, amit, ha meglátsz egy digitális bolt kínálatában, elsőre azt mondod rá, hogy "na, ezt biztosan három ember csinálta egy garázsban, két pizza és némi energiaital társaságában". Aztán elindítod, és hirtelen azon kapod magad, hogy valahonnan előkerülnek a kilencvenes évek emlékei, a füstös játéktermek, a hangos arcade gépek és az a korszak, amikor a versenyjátékok még nem azzal próbálták lenyűgözni a játékost, hogy a fényszórókon is ray tracing csillogott, hanem azzal, hogy egyszerűen rohadt szórakoztatóak voltak.
A 4PGP pontosan ezt a korszakot próbálja visszahozni, ráadásul úgy, hogy egy pillanatig sem akar többnek látszani annál, mint ami. Nem akar nyílt világot, karriermódot, száz autót, licencelt márkákat vagy több száz órányi tartalmat a nyakadba önteni, egyszerűen csak egy vérbeli árkád versenyjáték szeretne lenni, amely úgy néz ki és úgy is viselkedik, mintha egy elveszett Sega Saturn- vagy Dreamcast - játékot találtak volna meg valami poros raktár mélyén.
És valahol éppen ez benne egyszerre a legnagyobb erősség és a legnagyobb gyengeség is, hiszen miközben elképesztően fókuszált élményt nyújt, a szűkös kontent miatt nehéz hosszú távon belefeledkezni.
Nyugi, ki fogja adni az ív
A tartalom ugyanis tényleg nem túl vaskos. Olyannyira, hogy egy mai AAA versenyjáték tutorialjában valószínűleg több elfoglaltságot találsz, mint itt összesen. Nincsenek százával a pályák, nincsenek végtelen kihívások, és a játék nem fogja hónapokra bebetonozni magát a merevlemezedre.
Nagyjából tudod, hogy mit kapsz, és azt is, hogy mennyi idő alatt fogod látni a tartalom jelentős részét. Csakhogy a 4PGP valójában nem erről szól, hanem arról, hogy négyen leültök a tévé elé, előkerülnek a kontrollerek, és két perc múlva már azon megy a vita, hogy ki lökött le kit az utolsó kanyarban. Már a cím is gyakorlatilag ezt üvölti az arcodba. A Four Player Grand Prix lényegében egy szerelmeslevél a helyi multiplayerhez. A Time Attack kivételével szinte mindent lehet négyen, osztott képernyőn játszani, ami 2026-ban lassan olyan ritka funkciónak számít, mint egy működő videótéka.
Az iparág már rég elkönyvelte, hogy mindenki online játszik, a kanapés multiplayer pedig valahol félúton meghalt a Guitar Hero és a LAN partik között. A 4PGP viszont úgy tesz, mintha az elmúlt húsz év meg sem történt volna, és ezért nehéz rá haragudni, mert miközben minden porcikájából süt a régi iskola és a szerény költségvetés, közben olyan őszinte lelkesedéssel idézi meg a múltat, hogy könnyű megbocsátani neki a hiányosságait.
Vissza kettő, padlógáz. Mondom padlógáz!
Mert amikor négyen nyomjátok, akkor hirtelen minden működni kezd. Nem számít, hogy a textúrák egyszerűek, nem számít, hogy a pályák nem különösebben részletesek, és az sem, hogy a menükben nincs száz opció. Csak az számít, hogy a haverod éppen nekicsúszott egy falnak, te megelőzted a célegyenesben, a harmadik játékos üvölt, hogy ez csalás, a negyedik pedig már a második kör óta rossz irányba megy. Ez a játék ugyanis pontosan azokat a helyzeteket próbálja reprodukálni, amelyek miatt annak idején megszerettük az arcade versenyjátékokat.
A látvány abszolút ebbe az irányba megy. Objektíven nézve nem egy technológiai csoda. Sőt, ha valaki a legújabb, fotorealisztikus versenyjátékok felől érkezik, könnyen felmerülhet benne a kérdés, hogy valami PS2-es remasterrel van-e dolga. De az egésznek van egy olyan őszinte, szerethető retró bája, amit nehéz nem értékelni. Nem akarja elkápráztatni a játékost, inkább megpróbálja megidézni azt a korszakot, amikor a látvány még funkcionális volt, de közben tele volt karakterrel.
A zene pedig külön említést érdemel. Már az első futamok után olyan érzése van az embernek, mintha valaki titokban előkapott volna egy régi Sega Rally CD-t. A dallamok pörgősek, energikusak, és folyamatosan azt sugallják, hogy nyomd neki még jobban. Az egész soundtracknek van egy kellemesen "baszatós" hangulata, amitől egyszerűen jó érzés versenyezni. Lehet, hogy két órával később már dúdolod a dallamokat, és fogalmad sincs, hogyan kerültek a fejedbe, de ott lesznek.
Na, milyen szagolni a füstöm, haver?
Ami viszont meglepett, hogy a 4PGP nem annyira egyszerű játék, mint amilyennek elsőre látszik. A külsőségek alapján azt gondolná az ember, hogy ez egy klasszikus, könnyed árkád versenyzés lesz, ahol gyakorlatilag mindegy, hogyan veszed a kanyarokat, úgyis első leszel. A legkönnyebb fokozaton még valóban erről van szó, feljebb kapcsolva azonban a mesterséges intelligencia úgy dönt, hogy leveszi a kesztyűt, és megmutatja, hogy a fejlesztők azt a kevésbé kellemes apróságot sem felejtették el, hogy az árkád játékok bizony néha egészen kegyetlenek tudtak lenni.
Magasabb nehézségen a gépi ellenfelek bizony rendesen megfingatják a játékost. Elég egy rossz ív, egy apró hiba vagy egy szerencsétlen ütközés, és máris azon kapod magad, hogy a mezőny második fele integet neked távolról. A játék megköveteli, hogy megtanuld a pályákat, jól kezeld az autót, és figyelj oda minden egyes kanyarra. Kicsit olyan, mint amikor gyerekként bedobtad az újabb százast a játéktermi gépbe, mert "na most már biztos sikerül", aztán húsz másodperccel később megint a Game Over feliratot bámultad.
Persze egyedül játszva ez az egész valamennyire veszít a varázsából. Nem azért, mert rossz lenne. Egyszerűen csak látszik rajta, hogy nem erre tervezték. Egyedül végig mész a tartalmon, versenyzel pár órát, meghallgatod a remek zenéket, nosztalgiázol egy kicsit, majd nagyjából ennyi. Nem igazán marad olyan motiváció, ami hosszú távon a képernyő előtt tartana.
Maaaaaaaximum páver!
Haverokkal viszont teljesen más történet a dolog, mert ilyenkor a 4PGP hirtelen megtalálja a saját identitását, és megmutatja, hogy miért van még mindig létjogosultsága a kanapés multiplayernek. A játék nem akarja újraírni a műfaj szabályait, nem akarja leváltani a nagy neveket, és valószínűleg egy év múlva sem erről fognak beszélni a versenyjátékos közösségek. De, amit vállal, azt becsülettel teljesíti: visszahoz egy olyan korszakot, amelynek minden pozitívuma és minden hibája benne van a csomagban.
Kicsit csúnya, kicsit kevés, néha meglepően nehéz, de közben olyan őszinte retró hangulata van, hogy nehéz nem mosolyogni rajta. Egy igazi haveri kanapéjáték, amely egyedül kissé értelmetlennek érződik, társaságban viszont képes megidézni a kilencvenes évek arcade varázsát.
Tesztplatform: PlayStation 5
+ Retró hangulat a javából
+ Remek, Sega Rally-érzést idéző zenék
+ Négyfős split screen szinte minden játékmódban
+ Meglepően komoly kihívás magasabb nehézségen
- Kevés tartalom
- A látvány inkább funkcionális, mint látványos
- Egyedül játszva gyorsan kifullad
